Nem tudom...

Sziasztok!

Ég a pofámról a bőr, de őszintén bevallom, hogy némileg megtört bennem a nagy lelkesedés. Amiért nincs benne átlagos szerelem, átlagos történet, néhányan elfordulnak, undorodnak, hasonlóak. Ez engem is megérint, mert ezek szerint tőlem is elfordulnának az utcán, ha kiderülne a szexualitásom? Nem tudom, tudom-e így folytatni a dolgot, vagy egyáltalán... Mindegy, nem kesergek, de ennyi hallgatás után ideje volt leírnom a gondolataimat, még ha ennyire röviden is tettem, és nem fejtettem ki az összes bennem tanyázó érzelmet. (:

8. rész; Bogozd ki... [Tom sztori]

Sziasztok!

Strawberry; ne aggódj, nem megyek sehová, rendszeresebben igyekszem írni. (: <3 Örülök, hogy tetszik, és hidd el, idővel, ahogyan alakul majd a karakterek személyisége és sorsra, nem fog annyira megijeszteni ez a szál. ^^

Akinek nem tetszett, attól... igazából elnézést kérek, sejtettem, hogy ennyire sokkoló lehet néhány ember számára, csak nekem nem, illetve a környezetemnek, mivel leányzó párom van éppen, akivel teljes értékű kapcsolatunk van, tehát nekem egyszerűbb ezt leírni, nem tud elborzasztani annyira. (:

Köszönök minden egyes kommentet, és minden egyes tetsző-nem tetsző véleménynyilvánítást. Bárminek örülni tudok, hiszen ezekkel mind-mind érzelmeket sikerül ébresztenem bennetek, bár remélem, a későbbiekben tetszeni fog a Tom-Josh szál is. ^^

Zsüzsükém. <3333

8. rész

Tom úgy érezte, a világ megváltozott körülötte. Sokkal könnyebben tudta venni a levegőt, ha Josh a közelében volt, hiába is próbálta volna tagadni. Létezik olyan, hogy két ember találkozása két életet gyökerestül megváltoztat, és néha ehhez nem kell több egyetlen másodpercnél. Tulajdonképpen mindketten szerencsések voltak, megtalálták egymást, azt a bizsergést, ami nélkül sokan leélik az életüket. A padlón feküdtek egymás mellett, hátuk a rongyosra járt szőnyegnek simult. Fejük teteje éppen hogy összeért. Mindketten a plafont bámulták, éppen a második üveg bort bontották ki. Nevetgéltek, sztorizgattak, a hangulat egészen vidámmá vált, ahogyan csakis egymásra koncentráltak.
- És... tudod te is, milyen Lexi... Nem volt egyszerű kihozni a sittről - rötyögött bambán Josh, miközben átnyújtotta az üveget Tomnak, aki boldogan, erős mozdulattal vette el, és mozdította szája felé, ami vigyorra húzódott.
- Azt tudod, miért csinálta?
- Családi titok - Joshua egy pillanatra lefagyott, de tényleg nem többre. A rasztás mellett nem érezte kínosnak ezt a témát, legszívesebben elmondta volna neki, mivel kell megbirkóznia minden nap. Az a kis máj, odaadhatná, az Övé úgyis meggyógyul idővel, de... Lexit semmi nem hozza vissza a túlvilágról. Megy a szüleik után, és ez az érzés... az érzés, hogy valaki teljesen egyedül marad majd, hogy nem lesz soha többé más, csakis magára támaszkodhat... velőtrázóan ijesztő.
- Tele vagy családi titkokkal - jegyezte meg Tom könnyed hangvételben. Nem akarta elijeszteni az egyetlen élőlényt Billen kívül, aki iránt bármilyen nemű érzelmet azonosítani tudott. - Mennyi van még?
- Ó, ha tudnád - Josh pofátlan módon elvette az üveget, mielőtt a rasztás belekortyolhatott volna. - De te sem mesélsz... a lányról.
- Kell mesélnem? - kérdezte szinte azonnal. - El kell mondanom, mennyire szerettem, és mennyire utáltam, amiért itt hagyott? Muszáj ezt boncolgatni? Vagy azt, hogy azóta sem bírom kinyitni a naplóját, mert szinte biztos vagyok benne, hogy szerelmes volt belém? Vagy azt, hogy ha szakad az eső, Ő jut az eszembe? Vagy esetleg azt, hogy van egy ikertestvérem, aki úgy tesz, mintha megérteni, viszont tudom róla, hogy nem lenne képes átérezni? - hadarata félelmetes sebeséggel. - Vagy azt, hogy... - nem tudta befejezni, ugyanis Joshua tenyerével betapasztotta a száját.
- Ácsi... Ha beszélni akarsz róla, akkor kijelentő mondatokat kérek, mert bár értem így is, nagyon tudnék örülni, ha a jegyzőkönyvem állításokból is állna - lazán az oldalára fordult, tekintetével Tom arcát fürkészte.
Tom nem pillantott rá, habár érlelődött benne a késztetés; talán mégis meg kellene tennie. Túlságosan közel került hozzá a fekete hajú, tetoválásokkal díszitett srác, ráadásul tudta jól, hogyha oldalra fordítja tekintetét, nem fog tudni megállni. A szépség, ami a srácban lakozott... az a körülírhatatlan szépség... Nem érthették mások, nem érezhették át, micsoda elemi erők dolgoztak benne, hogy mégis oldalra forduljon, ajkait a fiú ajkaira tapassza, és megízlelje a bor mellett azt is, amire egész este vágyott. Távol állt tőle minden homoszexualitással párhuzamos gondolat, úgy nevelkedett, hogy lányok ugrálták körbe, minden kívánságát lesték, szoknyák alá kukkantott be. Ez nem is a szexualitásról szólt, nem arról a pillanatról, hogy le kell tolnia a nadrágját, hanem... valami egészen másról. Valami megmagyarázhatatlan dologról.
- Rendben, de... igazán nem akarlak untatni ezzel - elhúzta száját.
- Kaulitz, ne játszd a szégyenlős kislányt, a jó isten áldjon meg - Joshua vigyorogva tornázta magát törökülésbe.

Lexi a világon létező legunottabb arckifejezéssel pásztázta végig a táncoló tömeget, akik közül több fiú is megpróbálkozott felcsípésével, ám Ő ügyet sem vetett a szarjancsik próbálkozására. Egyetlen egy ember érdekelte, illetve kettő, hiszen Joshua mindig a gondolatai között járt. Ilyen, ha az embernek ikertestvére van, felfoghatatlanul erős a kapcsolat. Elő akart szedni egy doboz cigarettát, azonban pár pillanattal később meggondolta magát. Zavarta, hogy nézték, az még jobban, hogy a lányok utálták is. Nem elég, hogy haldokolt - mert valljuk be, pontosan az történt vele, - még ki is közösítették, amiért jobban értett az öltözködéshez, mint az itteniek. Semmi egyéb különbséget nem vélt felfedezni, egyik lánynál sem érezte magát szebbnek vagy jobbnak, egészen egyszerűen értette, és tudta, hogyan kell úgy felöltözni, hogy ne nézzék csőből ribancnak, de pasinak se. A vérükben volt, mindkettejüknek. Josh-sal néha órákat tudtak szöszölni az üzletekben, hosszú próbák sora után választották ki a legtökéletesebb nadrágot, pulóvert...
Bill arca tűnt fel hirtelen, egyenesen látószöge közepébe csöppent. Idegesen rázta meg fejét, hosszan lehunyva tartotta szemhéjait. Különös fények cikáztak fejében, nehezére esett Billre koncentrálni, aki minden elutasítónak látszó reakció ellenére a lányba karolt, és kivitte. Ki... hűvös levegő csapott arcukba, tompult a bentről kiszűrődő zene, csak a basszus lüktetett mellkasukban továbbra is. A környék csendes volt, félelmetesen kihaltnak tűnt.
- Elmondod, mit rontottam el? - kérdezte szkeptikus, tört magabiztosságú hangon.
- Tessék? - Lexi felvonta egyik szemöldökét, kinyitotta szemeit hozzá. Fájdalmasan konstatálta, hogy a fekete hajú fiú még mindig ugyanolyan piszok jóképűnek látszott, mint egy órával előtte.
- Csak tudni szeretném, hol és mit rontottam el - ismételte gerjedő dühvel. Mellkasát rágta a büszkesége, amin csorba esett. - Merthogy én sose rontom el... és... - egyik keze ökölbe szorult.
- Most jön az a rész, hogy én is csak olcsó ribanc vagyok, és inkább örülnöm kellene, hogy a karjaidba hullhatok? - a lány elhúzta kezét, hátrább lépett. Háta finoman a falnak simult.
Bill hitetlenkedve meredt rá. Sok mindenre gondolt, de arra nem, hogy ettől majd... mi? Hogy ribanc lenne? Dehogy az! Mégsem mondhatta el, hogy Lexi volt az egyetlen lány, akiért megérte volna egy egész estén át udvarolni, vagy akár többön keresztül is. De... ez a reakció, ez a mondat, ez a közöny blokkolta agyát, nem találta a megfelelő szavakat, amelyeknek nyelve hegyén kellett volna ülniük.
- Miről beszélsz? Sosem mondanék ilyesmit...
- Sosem? - Lexi halkan kuncogni kezdett. - És akkor az a rész, ahol éppen elemezted, hogy a többi lányhoz hasonlóan be kellene dőlnöm, azzal mi is van? - sokkal szilárdabbnak érezte magát, mint fél perccel előtte. Még mindig szédítette a fiú tökéletessége, de legalább már nem annyira, hogy összekuszálódjanak benne a dolgok.
- Én ilyet nem mondtam...
- Esetleg nem gondoltad, hogy ekkora bunkó állat vagy, maradjunk ennyiben - ellépett oldalra, ki akarta kerülni Billt, aki kezét egyenesen a lány elé tolta, megállítva ezzel.
- Te nem is rám vagy mérges, hanem magadra...
- Magamra? - Lexi dühösen prüszkölt egyet. - Ó, persze, el ne felejtsem már, hogy a környék bikájának mindig igaza van...!
- Hé... - a fiú kezeit megadóan felemelve hátrább lépett. - Nem akartalak megbántani, csak nem értettem, hogy mi a franc bajod volt, de ez esetben kénytelen leszek magam elemezni a dolgokat.
- Jól látod a helyzetet - hagyta rá a lány csillapodó dühével együtt. Mit mondhatott volna? Igaza volt Billnek, csakis magára haragudott. Megfogadta; amíg eljön az a perc, hogy el kell köszönnie mindenkitől, addig nem fog... ne fog senkivel randira menni, szerelmet vallani, bohóckodni. Egy dolog a flörtölés, az elillan, de az érzelmek... megmaradnak, akár örökre is. - Most pedig, ha megbocsátasz - kisurrant a fiú karja alatt. Hideg szél fújt, miközben cipője halkan kopogve törte meg a külváros csendjét.

- Minden volt... és közben semmi is - zárta le monológját Tom. Kiszolgáltatottnak érezte magát, ahogyan pillantását Joshra emelte, aki közvetlenül előtte ült. Térdeik összeértek, a bor percenként járt kezük között. Mivel nem volt harmadik üveg a fészerben, kénytelenek voltak beérni annyival. Gátlásaik erősödtek, megszűnt bennük minden késztetés az előre lépéshez.
- És még mindig hiányzik?
- Még mindig... - Tom megvonta vállait szelíden. - Mindig hiányozni fog, viszont nem lehet vele mit kezdeni - tette hozzá elgondolkodva. - És te...?
- És én mi? - Joshua finom mosolyra húzta ajkait.
- Még nem tudom, hogy... - elakadt. Tökéletes kis pillanat volt, akár még előre is hajolhatott volna, hogy megcsókolja a szembenülő Josht, mégsem moccant meg. Előttük volt még pár óra, megannyi lehetőség. Inkább későre tartalékolta bátorságát, még egyetlen pillanat kellett volna, hogy mégis megtegye, amikor Josh hátrább dőlt. A rasztás minden egyes gondolatát kiűzte fejéből, pedig annyira, de annyira kívánta Joshua ajkait! Teltek voltak, tökéletesek, szemet gyönyörködtetőek. És vajon finoman is?
- Vegyünk még bort? Kimehetek... - ajánlotta fel a fekete hajú fiú.
- Ne... - Tom Josh keze után kapott, ám mielőtt elkaphatta volna, ledermedt. Farkasszemet néztek pár pillanatig. - Maradj...

7. rész; Nem kell hazamenned... [Tom sztori]

Sziasztok!

Köszönöm mindenki lelkesedését! :) Megdobott elég erősen, ezért ma meg is írtam a folytatást. Remélem, továbbra is nyomon követitek a sztori előre haladtát. (:

Minden egyes kommentárt most kiküldök egy-egy puszit, és azoktól, akik elkeseredetten nem akartál a Josh-Tom szálat, előre is elnézést kérek! Sajnos így álmodtam meg, és remélem, többen fogjátok szeretni, mint utálni. ^^

Köszönök mindent <333 Mostantól rendszeresen lesznek részek, van időm. (:

7. rész

Odakint hüvős szél csapott az arcukba, egyetlen pillanat alatt kitisztította gondolataikat. Tom kissé félszegen lépkedett Joshua mellett, aki hóna alatt cipelt egy üveg vörösbort, és szemmel láthatóan jó hangulatban mozdította lábait. Egy másodpercnyi kétségbeesést nem adott magának a rasztás, hiszen tulajdonképpen nem is volt miért kétségbeesnie. Csak ketten voltak, haverok vagy valami hasonlóak, együtt indultak el borozni valahová, akárhová, bárhová. Mégis izgult. Nem tudta megmagyarázni magának, mitől is félt annyira, hogy miért hányt cigénykerekeket gyomra, valahányszor Josh-ra nézett. Volt benne valami érdekes, valamivel több, mint a többiekben összesen egyszerre. Utoljára akkor érezte így magát, amikor megkapta élete első sapkáját, ami azóta is fiúkjában pihen, soha nem tudott megszabadulni tőle. Valamiért elfogta egy érzés, és nem is eresztette percekig. Óvatosan Josh felé fordította pillantását újra, egy teljes percig bámulta arcát, miközben már a kihalt, kissé ijesztő utcát rótták. Szerencsére a külvárosban voltak, nem messze a családias környezettől, ennek ellenére szíve szinte torkában dobogott. Percek teltek el, mire rájött, hogy nem az ijedtség, hanem az izgatottság gerjesztette benne ezeket az önkéntelen testi reakciókat.
- És hová szeretnél menni? - Joshua hangja pengeként hasított a levegőbe. Ajkait majdnem pengevékonnyá préselte, ahogyan tekintetem pár másodpercig szinte falta Tom arcvonásait, majd fejét elfordította, inkább az út közepén húzódó fehér csíkokat figyelte.
- Nem tudom... Hol lehet...?
- Itt biztosan nem - vágta rá a fiú gondolkodás nélkül. - Esetleg elmehetünk a fészerünkbe, Lexi nem fog örülni, de nem is kell róla tudnia - megvonta vállait nemtörődöm módon.
- A fészer - ismételte Tom kissé rekedtes hangon. Nem mozdultak arcvonásai, teljesen ráfagyott minden. Egy fészer, ahol beszélgetne majd, ahol kinyitnak egy üveg bort, ahol kiderülhetnek olyan dolgok, amit még nem tudnak egymásról. Egyszerre rémítette meg ez a közelség, mégis feloldotta. Valami fura volt a levegőben, mintha minden egyes széllökés pontosan tudta volna, hogy a beszélgetés, ami lezajlik közöttük, valami hosszú és nehéz folyamatot zár le. Csak el kellett jutniuk odáig, a fészerbe.
- De ha esetleg máshol szeretnél dumálni - kezdett bele Josh kissé csalódott hangon, mire a rasztás krákogás szerű hangot hallatott, és hevesen rázni kezdte a fejét. Mindketten egyszerre mosolyodtak el.
Ennyire zavarban még egyikük sem volt. Joshua rejtegette a saját kis titkát, és bár annak is jobban örült volna, ha a fagyasztóban tartott volna néhány levágott fejet, sajnos ennél komplikáltabb volt az ügy. Alig egy éve jött rá számos barátnő, szerető, alkalmi szexuális partner után, hogy egyik iránt sem érzett szenvedélyt, egyikük sem mozgatta meg. Lexivel hosszasan beszélgettek erről, végül a lány könnyedén állapította meg, hogy talán térfelet kellene váltania egy rövid időre, utána végiggondolni, mitévő is legyen. A térfélváltás túl jól sikerült, annyira, hogy Josh nem akart többé lányokkal kezdeni, viszont a férfiak nyers viselkedése is megrémisztette. Valahol félúton rekedt, várt valakire, valaki igazira, valaki olyanra, akivel nem elég, ha csak együtt vannak, tudjanak beszélgetni is, tudjanak közösen nevetni, mind magukon, mind egymáson. Igazából a szerelemre várt, arra a bizsergető érzésre, amit még soha nem tapasztalhatott meg. Tom látványától néha aprókat ugrált a gyomra, picinyke pillangók verdestek benne, amit első kézből elutasított volna, ha nem látja meg a rasztás szemeiben ülő csillogást, az érdekes viselkedést, ami jelezte; talán ez az érzés annyira nem is egyoldalú.

Bill két kezében két pohárral oldalgott ki egy rakás ember mellett a teraszra, ahol Lexi várta. A lány éppen a csillagos eget bámulta, fejét lazán mozgatta a dallamra, még dudorászott is. Ujjaival táncot lejtett a korláton, lábaim jobb-ra balra mozdultak. Bill sajnos nem tudta megállni, hogy egy pillanatra ne pillantson Lexi formás fenekére. Egészen megvadította a leányzó, akitől többen tartottak, ám legalább annyian vágyták is a társaságát. Annyira tiltottnak, szexinek, menőnek látszott, olyan volt, amilyenek ők akartak lenni, mindannyian. És pontosan olyan volt, akibe Bill egy másodperc alatt belehabarodott. A fekete hajú srác egészen sokszor esett szerelembe, mindig csak rövid időre. Képes volt csapni a szelet bizonyos ideig, aztán megunta a dolgokat. Valószínűleg nem a lányokat kedvelte, csak az érzést, hogy belehabarodhat valamibe, hogy kitölti az idejét. Morbid humora azonban hamar elijesztett mindenkit, meg hát, mint már említettem, Ő is megunta a dolgokat, így végül magára maradt, amit mindig szakítással csapott el, így lett az iskola széltolója, és egyben megközelíthetetlen rossz fiúja is.
- Nocsak...
Lexi azonnal megpördült tengelye körül, arcára kiült egy kissé ravasz, mégis vonzó vigyor. Kezét előre nyújtotta, egyenesen a pohár felé, amiben vörösbor pihent. Direkt ezt kérte, bá elméletileg nem ihatott volna alkoholt, hiszen az rontott túlélési esélyein. Már ha lehet túlélési esélynek nevezni néhány százalékot. Bill átadta a lánynak a poharat, és felugrott a terasz korlátjára, egyenesúlyozva igyekezett nem lezúgni a mélybe. Igaz, hogy a földszinten voltak, de a zuhanás zuhanás marad, mindegy, milyen magasságból történik.
- Ha Tarzannak hiszed magad, sietek közölni, hogy nem vagyok vevő az ágyékkötőre - Lexi vigyorogva könyökölt Bill mellé.
- Franc, pedig olyan jól megterveztem mindent - sóhajtott színpadiasan a fiú, aztán óvatosan oldalba bökte a lányt. - Mi a baj? Nem mondasz semmit, de látszik, hogy van baj... - jegyezte meg színtelen hangon. Aggódott Lexiért, csak éppen nem tudta kimondani hangosan, hiszen ilyen rövid ismeretség után abszurdnak tűnt az egész. Persze kedvelte a lányt az első pillanattól fogva, volt benne valami bájos és elragadó. Megfogott bárkit, bárhol, bármikor.
- Van bajom... nem láttad Joshuát? Ő az egyik bajom, folyton eltűnik - morgolódott mosolyogva. Bill azonnal vette a lapot, inkább nem firtatta a kérdés megválaszolatlanságát.
- Nem, kellett volna? Valamelyik csajszival van, gondolom én. Eléggé népszerű lesz idővel - vállat vont finoman, ajkaihoz emelte a poharat, és egy kortyot küldött le torkán.
Némileg féltékenynek érezte magát, holott Lexi és Josh csak testvérek voltak. Akkor is zavarta, minden zavarta, ha nem körülötte forgott. A lányt is magáénak akarta tudni egy bizonyos szintig. Tárgybirtoklási vágya azonnal szerelemmé dagasztotta magát, belehabarodott abba, ami nem lehetett az Övé - egyelőre. Nem akart túlságosan rámenősen közeledni felé, inkább lassan kivárta a megfelelő pillanatot.
- Nem hinném - Lexi halkan kuncogott, teljes testével Bill felé fordult. - Mondd csak, mikor fogod végre rászánni magad, hogy táncolni hívj?
Bill éppen egy újabb kortyot igyekezett legurítani torkán, váratlanul érte a kérdés, majdnem kiköpte a bort. Nehézkesen, köhögve nyelte le végül, miközben Lexi csalfa, ravasz vigyorát figyelte, és persze nem elhanyagolhatóan incselkedő pillantását. Ilyen reakció még sosem érte. Ezzel hivatalosan is ki lett mondva, hogy vadász, és prédája van, mégpedig a lány maga. A bibi az elméletben csupán annyi volt, hogy a préda pontosan tudta, mi fog következni.
- Nem tudok táncolni - nyögte ki végül, még mindig köhögcsélve.
- Ühüm - Lexi félretette a poharat, egyenesen az üvegajtóhoz lépett. Mielőtt kinyitotta volna, még egyszer hátrapillantott. Győzelemittasan nézett végig a fiún, aki azóta is leforrázva ücsörgött, dermedten, megkövülten.  - Azért majd szólj, ha mégis - kinyitotta az ajtót, lépett egyet, és be is zárta maga mögött. Azonnal lehervadt mosolya, nagyot sóhajtott. Ahogyan távolodott, és bevetette magát a tömegbe, csak arra tudott gondolni, hogy nem lehet, nem szabad. Ebben a kevéske időben, ami még hátra van, nem tehet tönkre valakit szándékosan.

Joshua nehézkesen nyitotta ki fészerük ajtaját. Mindig beragadt egy picit, nehezen lehetett úgy megemelni, hogy közben a kulcsot is forgassa benne, de néhány nap rutin után már sikeresen tudta mozgatni a nem éppen könyű lemezt, amit ajtónak kereszteltek el. Nyikorogva nyílt, szinte beomlott az egész. Tom szemöldöke magasra szaladt, miközben belépett egyenesen a fiú után a fészerbe, ami belülről picit sem rémítette meg annyira, mint a bejutás hangjai. Egészen otthonos volt, fotelekkel dobták fel a színét, úgy tűnt, valaki megpróbálta kifesteni. Frissen csillogott a zöld szín. Zöld, miért pont zöld? Kevesen választják, általában fehéret kennek fel, és inkább kórházi falakat mázolnak ilyen színőre, mintsem fészereket. Persze Tom nem tudhatta, hogy ez a vicc inkább Lexi fejéből pattant ki, aki annyira megszerette a kórházakat, hogy a lakás nagy részét és a fészert is zöldre festette Joshuával.
- Kellemes hely - jegyezte meg mosolyogva.
- Ülj csak le - Josh a rozoga asztalra dobta kulcscsomóját, valamelyik komód fiókjából előszedett egy dugóhúzót, és azonnal a bor kinyitásával kezdett foglalatoskodni.
- Öhm... Azok mik? - mutatott a rasztás a szemben álló falra, amin különböző mázolmányok lógtak. Papírra festhette valaki, semmi értelmük nem volt, csak vonalak, tényleg semmi több.
- Lexi ezekkel szórakozik... ne kérdezd, mit lát bennük, soha nem fogok rájönni - vállat vont unottan, aztán egy rántással kihúzta a dugót. Egyenesen Tom felé nyújtotta az üveget. Az említett fiú kérdés nélkül vette el, és magát keménynek mutatva lehúzott egy nagy kortyot. Claire nem is jutott eszébe egészen eddig a pillanatig.
- Létezik, hogy ne akarjak hazamenni innen? Mármint bárhol lennék, nem akarnék hazamenni - helyesbített zavartan. Ujjai remegtek, egészen piciket rezegtek az üvegen, inkább letette maga mellé, miután leült az egyik fotelba.
Josh lassan rá emelte tekintetét, ajkai enyhén felfelé rándultak. Szíve a torkában dobogott, amint igyekezett értelmes gondolatokat összeszedni. Már tudta, hogy a vonzalom nem egyirányú. Bátrabb viselkedésre ösztökélte magát.
- Nem kell hazamenned...

Folytatás...?

Sziasztok!

Rengeteg időre maradtam el nyaralás miatt, de most visszatértem. Ha szeretnétek, hogy továbbra is folytassam a történetet, akkor szívesen írom, de ha némileg az elmaradásom miatt kiábrándultatok, akkor megértem, ha picikét sem vagytok kíváncsiak rám. =)

Azért köszönöm az eddigi bizalmat, kommenteket, bárhogyan is döntötök. (: <333

6. rész; Ilyen egy igazi buli... ?! (Tom történet)

Sziasztok!

És ma meg is hoztam a részt, de előtte válaszol a kommentekre.<3

Zsüzsükém <3 Ez némi elfogultság, nem? :D

Jasmiin, továbbra is köszönöm a kommentelést, most végre van időm olvasni téged rendszeresebben, szóval, bele is vágok. ^^

Strawberry; ugye nem akarod, hogy eláruljak ezt-azt? O.O Az nem lenne szép ám O.O - megbolondult Tamy :D -

Adri, Isa, nagyon köszönöm a kommenteket! Örülök, hogy tetszenek a részek. =] Isa, ma a te blogodba is belemászok megint, gondolom, jó sokat kihagytam. >.< De pótolni kell. *-*

Android; az inszenitív szót elméletileg a word hibásnak mutatja, de az angol insensitive-ből magyarosítottam be, mert hallottam már itt-ott elhangzani a tévében is, meg rádiókban, és gondoltam, akkor csak létezik. xD A karakterek érzelmi reakciói... öhm... na majd később meglátjátok, mi lesz. :P

Köszönöm a kommenteket! Ezúttal is várom őket =] <3

6. rész

Tom Kaulitz mélyen beleszívott cigarettájába. Lassan fél éve nem nyúlt ilyesmihez, annak idején Claire megtiltotta neki, gyűlölte, ha a rasztás szándékosan rövidítette meg életét, márpedig ez szándékos rövidítésnek minősült - szerinte. Claire sok olyan dologban hitt, amiben mások egy picit sem. Sok olyan dolgot próbált megmagyarázni, amibe mások nem fogtak volna bele. Claire olyan volt, mint a tavaszi szellő, amikor keresztül hasít a tél morzsáin, felszippantva azokat, és kellemes meleget áraszt szét mindenütt, felolvasztja a jégszíveket. Claire pontosan ilyen volt... Egyedi, megismételhetetlen, örökmozgó, vidám és boldog, benne minden olyan dolog testet öltött, amiről mások csak álmodoznak. Maga volt a jóság, szelídség, borzongás, félelem... Mindig olyan szomorúnak látszott, de nem kívülről, ott folyamatosan mosolyt lehetett észrevenni, viszont a szemei, azokban csillogott valami mélység, megfoghatatlan mélység, tartalom. Tom mindig szeretett a szemébe nézni, olyankor kevésbé érezte magát ijedtnek, rossz embernek. A lány minden áldott nap elmondta neki, mennyire jó, hogy vannak egymásnak, hogy ez a barátság erős, az idő foga meg sem érintheti, mindig ilyen fiatalok és bohók lesznek, bármilyen gondot egymásba kapaszkodva vészelhetnek át. Hol van Claire? Létezik felsőbb hatalom? Miért vette el ez a felső hatalom?
- Miért jöttünk ide? - az ismeretlenül ismerős basszus Tom szívéig hatolt, megdobbantott benne valamit, mégis tovább szívta cigarettáját lustán.
- Mert jó móka - sokkal vidámabb, affektáló hang, azonnal párosítani tudta mindkettőt egy-egy arccal. - Jé... nézd már! Thomaaas - karok tekeredtek nyaka köré, aprócska súly kezdte húzni testét. Tom vigyorogva ölelte át fél kézzel Lexit.
- Nah, mizujs, tündérkirálylányocskácska? - elnyomta a cigit, egyenesen a mellette húzódó, fehérre meszelt falba.
- Úúúú, miért jöttél el te is? - érdeklődött a lány tágra nyílt szemekkel.
- Lexi, ilyesmit nem illik kérdezni - csóválta fejét morcosan Joshua, aztán elmosolyodott. - Bár a kérdés teljesen jogos - kezet nyújtott Tomnak, aki azonnal, szinte túlzón sietve elfogadta azt. Rázták pár másodpercig, aztán elengedték egymást. A rasztás nagyot nyelt.
- Miért ne jöttem volna el? - vállat vont, letette a földre Lexit, előkotort egy újabb szálat. - Nem akarom a szegény fiú lenni, akinek meghalt a legjobb barátja. Az élet megy tovább, mondjuk ezért a cigiért Claire most jó alaposan tarkón vágna - elmosolyodott. Szeretett Claire-re gondolni, olyankor mindig kicsit könnyebbnek gondolta magát.
Lesz valaha teljes ember? Lesznek még olyan pillanatok, amikor a könnyedséget éjjel nem rémálmok kísérik? Lesz egyáltalán olyan éjszakája, amikor pihe-puha, magasztosan együgyű álmok vernek gyökeret elméjében? Mélyet sóhajtott, miközben zsebeiben gyújtó után kutatott. Talán a hátsókba rakta volna? Lexi elengedte, és tarkón vágta, helyettesítette Claire szerepét.
Vigyorogva ugrált el a fiúk mellől, egyenesen Bill felé, aki már térdét roggyantva várta a leányzót, hogy aztán karjai közé kaphassa. Ugyan kinek a szívébe ne tudta volna magát belopni bájos, gyermeki, vonzó viselkedésével? Olyan volt, akárcsak egy angyal, aki leszállt, és mindenfelé boldogságot kezdett el fecskendezni. Tom és Joshua tekintete egy másodpercre találkozott, a két melegbarna szempár összefonódott pillantásában. A rasztás egy pillanatra elfelejtett levegőt venni, aztán elfordította fejét, és magabiztosan gyújtotta meg cigarettáját.
- Akarsz róla beszélni? - kérdezte Josh könnyedén, mégis kellő komolysággal.
- Egyszer biztosan... na és te? - Tom oldalra sandított, de mereven elzárkózott az újabb lélegzetelállító pillanattól. Nem is volt igazán kérdés, miért akartak beszélgetni, valami vonzotta őket egymáshoz.
- Nincs miről - felelte a fekete hajú fiú színtelen hangon.
- Szeretsz hazudni, he? - letüdőzte az első slukkot. - Én is szeretek. Mindig azt hazudom Billnek - a fura páros felé pillantott -, hogy majd ma beszélünk róla, és mindent elmondok. Úgy teszek, mintha mindent el is mondanék, de sosem teszem meg. Mégis hazudok neki... minden nap - vállat vont. Kinyitotta a ház ajtaját, ahonnan lágy dübörgés csúszott ki a terasz levegőjébe, és egy újabb sléger dallama árasztotta el füleiket.

- Tudod, én nagyon... de tényleg nagyon utálom az ilyen bulikat - jegyzete meg Joshua kiabálva Lexinek. Szerencsére senki sem hallotta őket, a hangzavar minden beszélgetést teljesen elfedett.
- Pedig olyan mókás, nézd csak! - fejére tett egy fekete kalapot, széttárta karjait, csücsöríteni kezdett hozzá. - Hát nem vagyok elbűvölő?
- Bizonyos értelemben mindenképpen - felelte Josh mosolyogva, és elvette a lány fejfedőjét, hogy azúttal saját kobakjára illessze. - Na és én? - hasonló mozdulatokat produkált, mellé még lábait is összezárta.
- Nem, te nem - Lexi vadul ugrálni kezdett a kalapért. Mogorva, sértődött arcot vágott, egészen belelendült az ugrálásba. Josh könnyedén emelte fel a kalapot, nehogy a lány még véletlenül is elérje. - Ne csináld ezt...! - nyafogott, mellé még egy ártatlan pislogást is sikerült összehoznia.
- Rendben - visszaadta Lexinek a kiegészítőt. - Nem láttad Kaulitz-ékat? - pillantott körbe kissé aggódva, alsó ajkát enyhén beharapva.
- Olálá, na de Josh! - Lexi könnyedén elnevette magát. Boldogan bújt testvérei karjai közé, az este folyamán így is túl sokan próbálták felszedni. Legalább a többség egyelőre még azt hitte, szeretők, nem pedig rokonok, ami hatalmas előnyt jelentett a kéretlen udvarlókkal szemben.
- Pszt - a fiú befogta füleit, de ajkain egy halvány, sokatmondó vigyor terült szét. - Mindig sokat gondolsz rólam... - megvonta vállait.
- Sosem hoztál haza senkit... - jegyezte meg kevésbé kiabálva Lexi, mire Joshua eltolta magától, és elindult az italos pultok felé.
Tom éppen a vodkák között hezitált. Utálta a piros poharakat, a lecsiszolt kristálybigyókat is, na meg a választékot, mert abból volt bőven! Ilyen bor, olyan bor, amolyan bor, vodkák, meg likőrök, sör és persze puncs is. Egy tipikus amerikai buli, a lakás minden szegletében kavartak, hol lányok fiúkkal, hol lányok lányokkal. Hezitálása inkább annak szólt, akart-e maradni, vagy mennie kellett volna. Végül ujjai ráfonódtak egy külföldi márkájú vodkás üvegre, magához húzta, szemlélgette azt, majd végül visszatette. Nem akart inni... Claire tényleg dühös lenne, ha ezt látná, csak ennyire tudott gondolni. Claire egy álló héten keresztül csapkodná a tarkóját. Tom zavartan megemelte kezét, egyenesen nyakára tette, majd felcsúsztatta a tarkójához, és alig láthatóan megütötte magát. Josh éppen akkor ért oda, szemeit picit tágra nyitotta, megrázta a fejét, majd egyenesen a rasztás mellé lépett.
- Wow, ilyet se látni mindennap.
- Höh? - ennyi szaladt ki Tom száján hirtelen, a kezét azonnal elvette, zavartan nyúlt valamelyik üveg felé, közben az agyában csak annyi pörgött, hogy Joshua most egy olyan helyzetbe látta, amiben nem lett volna szabad. Semmiképen. Jézus Mária, ez egy nagyon égő, nagyon merészen égő szituáció volt, a rasztás majdnem elsüllyedt szégyenében.  - Hát ez csak..
- Nem kell magyarázkodni - Josh gond nélkül felbontotta az egyik üveg bort, magához vette, még bele is kortyolt.
Tom szótlanul állt mellette pár másodpercig, a szíve alig bírta ki, izgult, fogalmam sem volt miért, de igenis izgult. Joshua sokkal menőbb volt nála, megtestesített mindent, menőségi rátákat rombolt le, újakat épített a helyükbe. A haja, a tetoválásai... mindenki róluk beszélt, mindenki irigyelte őket, mindenki a közelükbe akart férkőzni, és ez valamiért rettentően zavarta a rasztást.
- Nálatok ilyen egy igazi buli? - a srác hirtelen Tom felé fordult, fenekét lazán az asztalnak vetette, a bort könnyűszerrel emelte ajkaihoz újra, meg újra.
- Ühüm - bólintott a razstás kissé megkönnyebbülve. Ezek szerint még tudnak kommunikálni, ez jó, nagyon jó. De miért jó? Miért kellene kommunikálniuk? Izzadt a tenyere, nem értette, miért izzadt. Zavartan elvette a boros üveget, majdnem elejtette, de azért beleivott. - Baj?
- Dehogy - legyintett Josh. - Nos, Thomas... nem akarsz...?
- Táncolni? - bukott ki a razstásból hirtelen, mintha neki kellett volna folytatni a kérdést. Amint kimondta, máris zavartan rázogatni kezdte a fejét, viszont Joshua minden hidegvérét megtartva nevetni kezdett.
- Dehogy! Nem táncolok - válaszolt továbbra is mosolyogva, persze ezzel nem zárta ki a lehetőséget, hogyha táncolna, akkor táncolt volna... te jó ég! - Utálom ezt a partit... ez...
- Szar - fejezte be helyette Tom, és ezúttal biztos volt benne, hogy nem tévedett. A srác bólintott. - Nem akarsz lelépni? - kérdezte hirtelen, gondolkodás nélkül. - Bill jól érzi magát, Lexi is, de mi nem, szóval... - hangja kissé megremegett, köhögéssel próbálta palástolni. - Elmehetnénk... lógni... együtt, tudod, borozni, ilyesmik - direkt nem nézett Joshra, aki viszont szinte megkövülve figyelte a rasztás minden mozdulatát, és lebénulva hallgatta szavait.
Végül zsebeibe nyúlt, kivette kocsijuk kulcsát, megpörgette a mutatóujja körül.
- Miért is ne?
Többet nem beszéltek a zenétől hangos, dübörgő házban. Együtt indultak kifelé, a tömeg elengedte őket, érdeklődő tekintetek követték párosukat, míg az ajtó be nem zárult mögöttük.

Holnaptól újra részek =]

Sziasztok!

Tudom, hogy sokat kellett várnotok rám, és megértem, ha kicsit kiakadtatok, de tudjátok, hogy milyen ez a nyári dömping, nem? Nemrég töltöttem be a huszadik életévem, itt volt párom is, meg Hegyalja fesztiváloztunk, lényegében mindenfelé voltunk, csak a géphez jutottunk ritkán, írnom meg nem igazán volt pofám, ha már egyszer velem volt. =]

Holnap újra írok, és elnézést mindenkitől! Reagálok a kommentekre is a résznél, nem felejtettem ám el. Csak holnapig kell kibírnotok, ha egyáltalán várjátok (amit gyanítok), szóval... Jó újra itt! <333

5. rész; Ikrek-ikrek ebéd (Tom történet)

Sziasztok!

Az előző rész kommentjeihez írtam, ott olvassátok el, most ide tényleg csak a rész jön. ^^

5. rész

Tom még sosem érezte így magát, majdhogynem egész lényét beszippantotta ez az édes, kesernyés massza, amiben szívesen úszkált. Különlegesek voltak mindketten, és láthatóan ikrek, ami csak megdobta az egészet még egy adag izgalommal. Alexi és Josh. Mennyivel különlegesebb nevek, mint maga a Bill és Tom valaha is lehetne! Olyan selymesek, könnyen kiejthetőek, szelíden mozgolódnak agyában, gyorsan forgatja meg nyelvét. Tökéletesek. És tényleg nem ostoba dolgok miatt tökéletesek, nem a tetoválások miatt, vagy a hajuk formája miatt, még csak nem is a szemük színe olyan vonzó bennük, hanem az, ami bennük rejlik. A tapasztalat, fájdalom, mélységek. Ezt imádta bennük Tom, már első látásra ez tetszett neki annyira, és nem is a lány szemei, hanem Josh-é. Josh-nak tényleg gyönyörűen szomorú szemei voltak, ezért félt rájuk pillantani, ezért igyekezett néha elkapni tekintetét, mielőtt bárki észrevehetné, mennyire mágnesként vonzza.
Késve érkezett meg órájára, ám szerencsére Mr. Clark betegszabadságot vett ki, így a hangzavar közepette feltűnés nélkül tudott besiklani a Bill melletti asztalhoz. Könnyedén lehuppant.
- Nézd... sa...
- Kuss - torkolta le a rasztás vigyorogva. - Semmi kedvem az inszenzitív személyiségedről beszélgetni, rendben? - székével hátrább csúszott, testvére felé fordult.
- Én nem is vagyok érzéketlen - ráncolta homlokát Bill. - Nekem igenis vannak érzéseim...
- Sztóma zsákban hordod? - kérdezett vissza unottan Tom.
- Sztó... és akkor még én vagyok inszenzitív? - csattant fel, szerencsére ekkora beszélgetésözönt nem lehetett túlharsogni, senki sem fordult feléjük.
- Pszt... olyat mondok, hogy nem fogod elhinni - ajkait összeszorította, pengevékonnyá váltak.
- Mégis mit? Nem létezik a Mikulás...? - Bill hátradőlt székén, lábait könnyedén feldobta az asztal lapjára. Két lány álmodozva sóhajtott négy sorral előttük, mint mindig, ezúttal is tökéletesnek látták a Kaulitz ikreket. Tom lemondóan sóhajtott.
- Javíthatatlan vagy, ugye tudod?
- Aha...
- Megismertem őket - tette hozzá mellékesen, szinte fütyörészve, tekintetét direkt egy távoli pontra szegezve, mert tudta, ezzel méginkább feltüzeli Billt.
- Mi?! - két kéz szorította meg vállait, a fekete hajú fiú izgalma rögtön az egyekbe szökkent, lábai lecsúsztak az asztalról, és szinte megragadta Tomot. Szemei kitágultak, ajkai elnyíltak a meglepetéstől. A rasztás pontosan ezt a reakciót várta, könnyedén nevetni kezdett.
- Teljesen normálisak.
- Hát nem is gondoltam, hogy egy vámpíros könyvből léptek elő - fintorodott el Bill azonnal, jelezve, mennyire utálja az ilyen sztorikat. - És... és... és...?
- Mit és? A lány Alexi, a srác Josh, azt hiszem, ikrek - vállat vont könnyedén, de legbelül Ő is majd' megőrült már csak a részletek említésétől is. - Ide fognak járni, mármint az eligazítóiba mentek - újabb vállvonással toldotta meg információt. Mindketten teljesen rápörögtek a témára, és tényleg csak egyetlen oka volt az egésznek.
Mindig kívülállónak találták magukat, tényleg, attól függetlenül, hogy a lányok megvesztek értük, és bulikba is jártak rendszeresen... valahogy kilógtak. Talán mert németek voltak, talán mert lazán kezeltek mindent, vagy mert sosem használták ki mások érzéseit, rajongását. Különböztek egyáltalán az egész amerikai mentalitástól, nem értették a sok drámázást, aminek alapja sem volt, nem értették miért dobtak ismeretlenek Claire koporsójára egy szál rózsát, vagy miért próbáltak megjelenni a halotti toron. Nem értették a tizenhatodik szülinapok hatalmas bulijait, nem értették az olcsó lányokat, sem a focista srácokat, akik próbálták territóriumokra osztani az iskolát. Csendesek voltak, és éppen ettől váltak hihetetlenül érdekessé. És aztán hirtelen... megjelent két ember, akik annyira, de annyira hasonlítottak hozzájuk. A világ fenekestül felfordult.

Ebédidőben szokott helyükre ültek, szokott menüjüket választották ki, és megszokott lassúsággal ettek. Bill természetesen többet, ellopva Tom desszertjét is. Minden átlagosnak látszott, hétköznapinak, majdhogynem unalmasnak. Az egész hihetetlenül gyorsan történt, kinyílt az ebédlő ajtaja, beléptek az ikrek. Tanácstalanul néztek körbe, majdnem minden tekintet feléjük fordult, mintha legalábbis hatvan gyilkosságot ismertek volna be fejenként. Gyűlölet, utálat... pont a tökéletességük miatt utálták annyira őket már az első napon is. Josh hátrább lépett egyet, intett Alexinek, hogy menjenek inkább, máshol is megtudnak ebédelni, de a lány kitartóan pásztázta a tömeget, végül vigyor kúszott ajkaira, amint megpillantotta Tomot.
- Hozol nekem ennie? Leülök hozzájuk - édesen pislogott testvérére.
- Gyümölcsöt? - kérdezett vissza Josh szelíden.
- Neeeem... nincs sok időm, igaz? Úgyhogy hozz nekem... valami zsírosat. Mondjuk... régen ettem spagettit! Jó sok gombóccal kérd, oké? - újabb pislogáshalmazzal árasztotta el szerencsétlen testvérét, aki lemondóan sóhajtott, végigsimít a lány karján, majd elindult egyenesen a kiadópult felé.
Alexi vidáman táncolt át az asztalok között, Őt egyáltalán nem érdekelték a lenéző tekintetek, tudta, hogy szebb volt mindenkinél, hogy csinosabb, és vidámabb is, ráadásul tudta, hogy meg fog halni. Nem számított már semmi, többé nem érdekelte az emberek véleménye, csak Josh-ban bízott feltétel nélkül, és csak Tom tűnt neki szimpatikusnak, na meg a másik fiú, aki szakasztott mása volt, csak éppen fekete, felzselézett hajjal. Imponált neki a tudat; találtak még egy olyan párost, akik nem féltek Önmaguk lenni. Az ikrekkel hasonlóan, Lexi sem értette, miért olyan a többi amerikai lány, amilyen. Klisék sorozata, voltak a lúzerek, a menők, és a köztesek, mindegyik ugyanúgy nézett ki, ugyanolyan szavakat használtak, ugyanolyan típusú fiúkra buktak. Alexi ennél többet akart, még jóval a diagnózis előtt több akart lenni, és maga a betegség sem változtatta meg véleményét, csupán idejéből vettek el, de nem belőle!
- Sziasztok! - köszönt vidáman, kérdezés nélkül lehuppant. - Josh is mindjárt jön, nem zavarunk, ugye? Sejtettem én. Jajj, az ott egy müzliszelet? - pofátlanul átnyúlt Bill tálcájához, és letört belőle egy darabot.
A fekete hajú fiú szemöldöke magasra szökkent, Tom csak elvigyorodott.
- Dehogy zavartok, maradjatok nyugodtan - tekintete a pultnál válogató Josh-ra esett. Még így háttal is maga volt a tökéletesség, és végre észrevette, hogy rajta kívül már három-négy lány is vizslatja, csakhogy ők álmodozva.
- Öhm... az az én müzliszeletem volt - jegyezte meg Bill fagyosan.
- Hát még mindig a tiéd, én csak letörtem belőle egy darabot, nem igaz? - kérdezte Alexi incselkedve. A rasztás őszintén jól szórakozott a lány vidámságán, nem is értette, valakibe hogyan szorulhatott ennyi életöröm. Úgy tűnt, Bill is kezdi komfortosabban érezni magát, vagy legalábbis megszokni a kialakult helyzetet.
- Végül is... ja... de... ha visszakérném a letört darabot...?
- Akkor bizony visszaadnám - felelte Alexi csámcsogva.
Tomból kitört a hangos nevetés, ezt már Bill sem bírta tovább, elmosolyodott, habár igyekezett megtartani morcos arckifejezését. Josh végre elindult feléjük, pillantása találkozott Toméval, megeresztett egy bocsánatkérő mosolyt testvére viselkedése miatt, ismerte már egy ideje, és tudta, mennyire kiborítóan képes viselkedni társaságban. Beérte az asztalt, lehuppan az egyetlen szabadon hagyott székre, áttolta Alexinek a hatalmas adag spagettit, Ő maga pedig kissé barátságtalanul megbabrálta salátáját, amiben csirkefalatkák rejtőztek.
- Josh vagyok - nyújtotta kezét először Bill felé, aki elfogadta, majd Tom felé is, aki szintén mosolyogva rázta meg. - Ő pedig Lexie, nem szokása bemutatkozni.
- A nevek csak mindent elrontanak - füstölgött a lány, miközben igyekezett villájára csavarni egy jókora adag tésztát. Bill éhes szemekkel figyelte a mozdulatot, az Ő spagettije már elfogyott, de hát egy kislányba olyan sok csak nem fér el, igaz?
- A nevek azért vannak, hogy hívhassuk egymást - rázta meg gyengén fejét Josh.
- Azt hiszem, Alexire ezerféle jelzőt lehetne aggatni - jegyzete meg csendesen Tom, mire mindhárman felé pillantottak. - Pozitív értelemben mondtam - sietett megvédeni magát.
Lexie elvigyorodott, szájába tömött egy hatalmas, fiúknak való adagot, gond nélkül kezdte rágni, nyelni, mindent egyszerre. Bill elképedve figyelte, Josh lemondóan sóhajtott.
- Etikai taníttatásra szorul - halvány mosoly jelent meg ajkain, mire a lány egy tiszta villával oldalba bökte.
- Ne legyél már ilyen, na... - lenyelte a falatot. - Csak jól akarom érezni magam.
- Nem probléma - emelte fel kezeit megadóan.
- Kezdem úgy érezni, hogy fölöslegesek vagyunk - jegyezte meg Bill bujkáló mosollyal.
- Wow, milyen jó megérzéseid vannak - tátotta el száját Alexi.
Egy másodperccel később mind a négyen hangos nevetésben törtek ki. Összepasszoltak, már az első öt perc után tudták, hogy itt tartós, hosszú haverságok alakulhatnak ki. Ugyanaz a humor, ugyanolyan beszólások, hasonló személyiségek, elfogadóképesség. Csak azt nem tudták, egyikünk sem tudhatta, hogy ez az állapot törékeny, hamar, nagyon hamar szét fog robbanni. Egyikőjük sem sejthette, pedig már akkor a levegőben rezgett; egyszer mindennek vége lesz.

4. rész; Libabőr (Tom történet)

Sziasztok!

Köszönök minden egyes kommentet! <333 Örülök, hogy tetszettek a részek, a maiban kicsit több a párbeszéd, de remélem, ez semmit nem von le az értékéből. =] És abban egyet értünk, hogy Bill édes... is, meg nem is. xD

Android; könyvem még hivatalosan nem jelent meg, de amint valami ilyesmi lesz kialakulóban, azonnal szólok. A régi történeteimet lehet feltöltöm majd, és letölthetővé teszem, csak még mindig a plágiumtól félek a leginkább.

Isa; köszönöm, hogy csatlakoztál, és remélem, többször kifejted még a véleményed! Ma este én is beleolvasok majd a te blogodba, mindenképpen érdekel!

És... istenem, de jó látni, hogy vannak állandó olvasók, állandó kommentelők. Jajj ti... <333

4. rész

- Utánuk kellene mennünk - ajánlotta fel lelkesen Bill, szinte minden  porcikájában érezte az átható izgalmat, belepte egész testét, nem tudott szabadulni tőle. Amióta csak megpillantotta a fekete hajú lányt, valami igenis elindult benne, valamitől bizseregni kezdett egész teste. Izgalom, adrenalin, mellette biztosan nem lehet unalmas az élet.
- Nem kellene - torkollta le Tom sietve. - Totál újak, lehet nem is ide jöttek, és...
- Mindig annyit aggódsz, és nézd, nézd meg hová ju... - elharapta a mondatot, azonnal bűnbánó tekintettel igyekezett javítani botlásán. Csakhogy ez a botlás nagyobb volt, mint amekkorát Bill mosolya még el tudott volna intézni.
- Hová jutottam? - kérdezett vissza a rasztás enyhe haraggal hangjában. - Ezt akartad mondani? Nézzem meg, hová jutottam, hm? Van egy halott barátom, és az egész suli rólam beszél, ezt akartad mondani? - kérdezte gerjedő dühvel.
Bill azonnal hátrább lépett, védekezően felemelte kezeit, dadogva igyekezett javítani, ám Tom meg se vártam, inkább hátára kapta megint táskáját, és elindult befelé. Szinte neki is utat nyitottask, senki nem próbáltam megállítani, kivéve persze egy csapat lányt, akik fél másodpercen belül feladták felesleges próbálkozásukat. Az ajtó nyílt, majd záródott, senki sem jött utána, még volt pár percük átbeszélni az újonnan érkezettek kinézetét, viselkedését. Ami menő, az valahol mélyen ijesztő is, igaz? Legalábbis az olyan menő dolgok, melyeket képtelenek megérteni. Bill bezzeg megérti! Bill mindent megért, csakhogy egy tapló, bunkó állat, tele fekete humorral, amire szavak sincsenek, és komolyan megkérdőjelezendő testvéri szeretete is ezek után. De nem, Tom nem adhatta fel, nem eshetett térdre, amiért végre megint kapott egy nagy adag igazságot a képébe. Oda jutott, ahol van, azért, amit tett. Remek. Fájó, de talán még igaz is lehet, valahol mélyen belül tudta is, hogy igaz.
Alsó ajkába harapott tanácstalanul, gyors léptekkel indult meg a folyosón, majd az eligazító terem környékén megtorpant. A testvérpáros pontosan ott ácsorgott, bizalmatlanul méregették a szemközti ajtót, majd a belépő "robajára" Tomra pillantottak. A srác azonnal el is kapta tekintetét, vállat vont, mintha ezzel is minimum gótikus körmondat hosszúságú információt közölt volna testvérével. Vagy a barátnője? Nem lehet, biztos ők is testvérek voltak, megszólalásig hasonlítottak egymásra. A lány meredten bámulta hosszú percekig.
- Ő segíthetne, Josh - szaladt ki száján hirtelen, mire a srác megint Tom felé fordult.
- Igen?
- Határozottan.
- Igen? - kérdezte újra, és a rasztás csak másodszorra vette észre, milyen mély, gyengéden folydogáló basszusa van, amitől tarkóján libabőr lepte el, nagyot nyelt. Természetfelettien gyönyörűnek találta mindkettőt, nem tudta, miért, de... de akkor is, olyan határozottak, magabiztosak voltak, olyan hihetetlenül tökéletesek.
- Jajj, Josh! - bökte oldalba a lány, majd Tom felé lépett, ajkai széles mosolyra húzódtak. - Bekopognál a kedvemért? - kérdezte ártatlanul pislogva.
A rasztás pár másodpercig felvont szemöldökkel figyelte tetovált lányunkat, végül bólintott, és közelebb lépett az ajtóhoz. Mielőtt kopogott volna, megtorpant. Hé, ez így nem stimmel, elvégre olyan magabiztosak, nem? Miért nem mernek bekopogni az eligazító irodába? Miért?
- De te is tudnál kopogni, ugye? - feléjük fordult, tekintete a fiúra esett, észrevette; még a nyakán is tetoválások díszitették. Megrökönyödését mélyen elrejtette, habár Josht nehéznek bizonyult megtéveszteni.
- Tudok, végül is, tudok, igen - felelte a lány mosolyogva. - No, arrébb Makkmarci - lökte meg a srácot, aprócska keze ökölbe szorult, és ritmusosan kopogott be. Nem érkezett válasz. Idegesen kopogott újra, de megint semmi.
- Talán nincs benn - jegyezte meg Joshua. - De az is lehet, hogy zavarnánk köreit - vállat vont könnyedén. Tom próbált nem ránézni, csakhogy az nem ment olyan egyszerűen. Tényleg volt ebben a srácban valami, valami mély, valami megmagyarázhatatlan. - Szarok rájuk.
- Most forog... nának... a... sírju...
- Alexi! - kiáltott rá mérgesen. - Hányszor mondjam, hogy ne merészeld a...?! - mintha csak akkor vette észre, hogy még valaki a közelükben áll. Összeszedte magát, fogait egymásnak szorította, arcéle egészen megfeszült, lehunyta szemeit is. Egy pillanattal később újra felvette kifejezéstelen arcát, úgy nézett Tomra. - Kösz a segítséget.
- Hiszen én... nem is segítettem - jegyezte meg a rasztás, mire Josh pillantása mélyre, velőig látóan belé hatolt, majdhogynem érezte késként testébe fúródni. Lelkéig akart vágni, onnan kiszedni, miért olyan, amilyen. Hogy miért... miért más. Annyira másnak látszott a srác, olyan végtelenül másnak találták egymást.
- Yay! - kiáltott fel hirtelen Alexi, vigyorogva fogta meg Tom karját, maga felé fordította. - De azért, ha valami gondunk lesz, kereshetünk?
- Persze - felelte Tom meglepetten, ám mosolyogva. - Kaulitz vagyok, Tom Kaulitz, de most... - meghallotta a beáramló diáksereg zsivalyát. - Mennem kell, nemsokára találkozunk - szándékosan nem nézett Josh-ra, inkább csak a szemközti falra, végül egy nagy lendülettel, ruganyos léptekkel elindult, hogy mesélhessen Billnek. Elmesélhesse, mennyire igaza volt, hogy beletrafált; ezeket az embereket egyszerűen meg-kell-ismerni.

Josh és Alexi egymás mellett ültek, mindketten egy-egy borzalmasan csúnyazöld színű széken, várták az igazgatót. A lány már órák óta szeretett volna mondani valamit, illetve elmagyarázni valamit, de valahányszor belekezdett volna, inkább visszavonulót fújt. Mivel ikrek voltak, és Josh-t nem éppen hülyegyereknek kellett számon tartani, tizenötpercnyi ücsörgés után csak kinyitotta száját, mielőtt még Alexi bármit mondhatott volna.
- Nem kell ezt végigcsinálnunk, otthon is lehetünk - jegyezte meg csendesen.
A lány értetlenül rázta meg fejét, végül elmosolyodott, és megfogta testvére kezét, összekulcsolták ujjaikat. A srác elmosolyodott, nem vidáman, nem megbékélten, inkább szomorúan, fájdalomtól telve.
- Le akarok érettségizni, mielőtt...
- Ki ne mond! - figyelmeztette enyhe haraggal.
- Sose mondjam ki, igaz? Mindig hallgassak róla? - Alexi testvére vállának dőlt, mély levegőt vett. - Nincs sok időm, de... annyi mindent nem tettem még meg az életben, például sosem érettségiztem le - suttogta elmerengve.
Josh megrántotta vállait szelíden, nem akarta lelökni Alexit, csupán időt szeretett volna nyerni, hogy átgondolhassa válaszát tisztességesen, tüzetesen.
- De otthon...
- Gimnáziumba akarok járni!
- Segíthetnék neked, tudod jól, hiszen egyezik, megcsinálták, és egyezik!
- Gondolod, bármilyen helyzetben képes lennék elkérni a májad egy darabkáját? - a lány felháborodva húzódott el. - Hányan haljunk még meg? - ajkai lefelé görbültek, de visszatartotta a sírást.
- Lexie...
- Ne Lexie-zz, mert semmi jogod nincs dönteni az életem felett! - kelt ki magából, hangja idegesen csattant. Josh megrökönyödve nézett végig rajta.
Nem értette, mi történt velük igazából. Sosem volt ilyen a testvére, soha. Soha, de soha. Mindig kereste a megolásokat, mindig egy nappal előrébb akart kerülni, és hirtelen ott állt a transzplantációs lista közepén, májra várt, mielőtt belehalt volna betegségébe, és ott volt az a pici lehetőség, Joshua, akinek egyezett a vére, tehát adhatott volna a májából egy darabot, megmenthette volna testvére életét, Alexi mégsem fogadta el. Valahányszor napirendre került a téma, elutasítóan viselkedett, gorombán, fájdalomtól, dühtől telve, mintha maga az ötlet sértette volna. Pedig Joshua nem akarta elveszíteni, Őt nagyon nem, az utolsó élő rokonát... nagyon nem. De Lexie nem értette, nem értette meg, miért kellene segítséget elfogadnia.
- Mihez kezdek majd nélküled? - szaladt ki száján csendesen.
Alexi elvigyorodott, ajkait Josh arcának nyomta egy pillanatra, majd felpattant, mint egy életerős, vidám, mozgékony kis tündér.
- Több hamburgert eszel majd, és... nem is tudom, meg kell tanulnod kezelni a mosógépet.
Mindketten egyszerre mosolyodtak el. Joshua nem vitatkozott tovább, felesleges lett volna. Egy olyan történetben, mint az Övék, nincs happy end, nem élnek boldogan, nincsen igaz szerelem sem, mert évek óta egyikük sem tudott beilleszkednisehová. Megtörtek, fáradtak voltak, elesettek, viszont nem mutatták ki. Ugyan ki akarta volna őket megközelíteni?
- Még mindig nem értelek.
- Csak normálisan akarok élni, érted? Nem is tudom, barátkozni, vagy... Nem akarom, hogy meghaljak műtét közben, vagy te halj meg, én... én nem akarom az utolsó napjaimat kórházban tölteni - bukott ki belőle hirtelen. - Megígérted... megígérted, hogy mindig velem leszel, és elfogadod, bárhogy is döntök, igaz? - alsó ajkába harapott.
- Igaz - bólintott Josh.
- Akkor...
- Nincs több akkor - emelte fel ünnepélyesen kezét a srác, mellkasára helyezte, egyenesen szíve fölé, és biccentett egyet. Megint fogadalmat tett látszólag, de igazából magának csak egyetlen egy dolgot tudott megígérni; ha Lexie olyan rosszul lesz, hogy kórházban kell vinni, akkor Ő nem teketóriázik tovább, figyelmen kívül hagyva minden fogadalmát; odaadja azt a kis darabot. Egy részt magából. Csak egy kis máj, semmi több.

3. rész; Kik ezek...? (Tom történet)

Sziasztok!

Köszönök minden kommentet! Jó nagy löketet ad, ha olvashatom őket. =]

Egy ideig még marad ez a zavarodott, kissé szomorkás aura Tom körül, gondolom megértitek, de igyekszem nem túlzottan depressziós jeleneteket megírni. Bár, ha őszinte akarok lenni, és az akarok lenni, akkor be kell vallanom, még azt is jó olvasni, hogy sírtok rajta, mert ezek szerint el van találva a párbeszéd rész. ^^ És ennyit saját magam fényezéséről (blöá).

Nem vagyok hivatásos író (bár az lehetnék =]), csak szeretek írni, és szeretem olvasni, hogy olvassátok. Oké, Vasárnap fél háromkor nézzétek el nekem a hülye fogalmazást, és értelmetlen mondatokat, pls. xD

Jasmiin, a másik sztorimat nem folytatom, azzal is hasonlóak a gondjaim; már nem tudom beleélni magam, teljesen más karakterek körül pörög az agyam. =/

Még egyszer; köszönöm, köszönöm, köszönöm! <3

És igen, ma sem harapok, ha reagáltok. Érdekel, mit gondoltok az új emberekről. Ó, hoztam róluk képet is, hogy el tudjátok képzelni:

3. rész

Nem terveztem, hogy így megyek el. Nem kellett volna itt hagynom. Nem érdemelte meg. El kellett volna mondanom, ezerszer is, mennyire szeretem, és milyen különleges ember lett belőle. Még emlékszem az első percekre, amiket közösen töltöttünk, még fojtogat a hiánya. Érzem az illatát, úgy érzem, velem van, és már sosem fog elhagyni, soha többé. De ez nem igaz, nincs itt, nem lehet itt. Elhagytam.

Néha nem tudjuk kontrollálni az érzéseinket. Néha ránk szakad a semmi, belülről, férgektől hemzsegő lelkünket tépi cafatokra, kívül meghagyja a masszát, mázat, senki sem veheti észre, mi történt velünk. Bábuk vagyunk, őszintén szólva hangtalan, akarat nélküli bábuk, irányítanak minket külsőségek, a környezet, mások. Egymásra hatunk, ezért cselekszünk úgy, ahogy.
Tom az ágyán ült, ujjai között forgatta Claire naplóját. Minden mögötte rejlik, a lapokban pihen, minden titok, minden fájdalom, öröm. Választ kaphatott volna megannyi kérdésre, ha kinyitotta volna, de annak idején megesküdött; sosem fog turkálni mások életében. Claire halott. Turkálásnak számít ez? Annyi kérdése volt, tényleg... olyan sok kérdése volt, mindegyikre választ várt, szeretett volna elrugaszkodni a mások által ráaggatott érzésektől, hogy valami egészen új keríthesse körbe. Unta már a gyász falait, nagyon unta, idegeire ment, mindenki megmondta neki mit tegyen, hogyan tegye, miért tegye. Bill... az egyetlen egész életében.
Halk koppanást hallotta ajtaján, nem felelt. Pillanatokkal később ikertestvére lépett be, szó nélkül a rasztás íróasztalához lépdelt, levetődött az egyik babzsákra, hátát a szekrénynek vetette.
- Esik - hajtincsei közé túrt, pár perce jött csak haza, minden zselé, hajfixáló kimosódott.
- Japp... - Tom lerakta maga mellé a naplót, és hátradőlt ágyán. Kivételesen remek ötletlen tűnt bámulni a plafonra, és keresni minden aprócska repedést.
- El kéne olvasnod - javasolta utoljára Bill, elhatározta; többé nem fogja kimondani, annyira mégsem fogyatékos Tom.
- Nem hinném - felelte a rasztás halkan. - Úgy értem - könyökére támaszkodott, úgy nézett egyenesen testvére szemeibe. - Voltak dolgok, amiket... amiket nem akart elmondani nekem. Volt oka, hogy naplót írt. Vannak dolgok, amikről nekem szabad tudnom, tudod... és ez megrémiszt, és úgy érzem, lassan szétszakadok apró darabokra, mert nem voltam jó barátja. Ha az lettem volna, sosem írta volna tele ezeket a lapokat.
Bill hosszan hallgatott, tekintetét elkapta, inkább a padlót pásztázta, mintha ott lelhette volna meg a válaszokat. Igazából rettegett Ő is, mert ugyanannyira kedvelte a lányt, ugyanúgy örült, ha átnézett hozzájuk, csak sosem mutatta ki. Széttörhetetlen kapcsolatot érzett Claire és Tom között, ahová nem fért be. Szó sincs szerelemről, vagy mérhetetlenül erős baráti érzésekről, csak meg kellett tanulnia osztozkodni... nos, tulajdonképpen Önmagán. Tom egy darabka volt belőle, a másik fél.
- Nem tudhatod, amíg ki nem nyitod... bele nem olvasol. Talán üresek a lapok - pillantása a naplóra siklott. - Válaszokra van szükséged, még ha ezt nem is vallod be magadnak.
A rasztás végigfuttatta nyelvét alsó ajkán, fogait nem túl erősen bele is mélyesztette. Gondolatok milliói cikáztak benne, egyiket akarta csak megfogni, a helyest, de... ezzel már rá is jött, mit kell kimondania.
- De mi van, ha rossz válaszokat kapok?
Bill előre dőlt, megtámaszkodott térdein, gondterhelten ráncoltam homlokát, beleharapott ajkai előtt pihenő kezeiben, majd állát helyezte rájuk.
- Akkor rossz válaszokat kapsz... Ez is a pakliban van, ahogyan... valahányszor teszel valamit, kétféleképpen sülhet el - felemelkedett a babzsákról, az ajtóhoz lépett, lenyomta annak kilincsét. - Úgy gondolom, megkérne rá, hogy olvasd el, mert ha tudta volna, hogy meg fog halni, elmondott volna neked mindent - hangtalanul zárta be maga mögött az ajtót, ezzel magára hagyva Tomot.

Bill ajkai egy pillanatra elnyíltak, megrökönyödve nézett végig néhány lányon, akik mellettük haladtak el a sulitól mindössze három méternyire. Vállon bökte testvérét.
- Starbucksban veszik a kávét, érted? Egy rohadt Starbucksban... - hangjából nem hiányozhatott a felháborodottság. - Mi miért nem ott vesszük?! Miért otthon isszuk meg a kávét minden áldott reggel két cukorral és tejszínnel?! Miért?!
- Nem is tudom - fintorodott el Tom. - Talán mert mi vagyunk a normális emberek - tette hozzá gúnyosan. - Annyira hagyod magad befolyásolni.
- Talán mert ez a valóság...? - átdobta másik vállára táskáját, közben a rasztás hajtincsein futtatta végig tekintetét. - És a valóság az jó... tanultál róla, tanultunk róla. A valóság jó mindenkinek, a valóság felszabadítja a világot! - egészen beleélte magát, ajkai mosolyra húzódtak.
- De ez a viselkedés... ez nem racionális, ugye tudod? - Tom halk nevetést hallatott.
- Bu-hu - szemforgatással vegyítette egyénként sem kedves arckifejezését. - Jól vagy...? Mármint a tegnap... meg a beszélgetésünk - igyekezett mellékes hangnemet megütni, de nem nagyon sikerült, sajnos/szerencsére annál jobban ismerték egymást.
- Jól vagyok - felelte Tom könnyedén. - Nagy segítség voltál, olyan igazi pszichodoki.
Tématerelésben mindig is jeleskedett. Igazából egyikük sem szeretett szomorú dolgokról beszélgetni, sőt, semmi megerőltető dologról, elég volt csak egymás szemébe nézniük, máris tudták, azonban Claire halála óta sokkal többször komolyodtak el. Bill majdnem minden éjjel matracon aludt Tom szobája előtt, hogyha a srác felébred lidérces álmaiból, szinte azonnal ott lehessen. A rasztásnak gyakran voltak rémálmai, majdnem minden este. Attól a pillanattól kezdve természetesnek számított, hogy megbeszélik a rossz dolgokat, nem siklanak el fölötte könnyedén. Rájöttek; nem is voltak igazán barátaik, senki sem ismerte őket, csak egymásra számíthattak.
- Felkészültél Tyra újabb támadására?
- Nem, arra nem lehet - a rasztás tekintete elsötétült. - Végtére is... nem hibáztathatom Őt, nem értheti...
- Tényleg nem - Bill aggodalmasan nézett Tomra.
- Jól vagyok - fakadt ki a kelleténél kissé hangosabban, néhány fej feléjük fordult.
Elérték az iskola kapuját, be is léptek, letelepedtek kedvenc padjuknál. Tyra pár méterrel odébb felcsillanó szemekkel figyelte a rasztás minden egyes mozdulatát. Tom dühösen, szinte... szinte fuldokolva a haragtól fordult Bill felé, kezei ökölbe szorultak. A fekete hajú fiú megragadta testvére állkapcsát, fenyegetően közelebb hajolt.
- Nem vagy jól, szóval, hagyd abba a hazudozást, nekem nem hazudhatsz! - csak suttogott, igyekezett teljesen normális arcot vágni, nehogy a többiek rájöjjenek, milyen indulatok burjánzanak közöttük.
Tom megadóan sóhajtott, gyengéden eltolta Bill kezét.
- Rendben. Nem vagyok jól, nem is leszek, egy jó ideig nem, és nem segít, ha minden áldott nap megkérdezed; jól vagyok-e, érted? - suttogta morcosan.
Minden hihetetlenül gyorsan csitult el, mintha valaki burokba zárta volna őket. Pár másodpercig nem értették, mi történt, aztán egyszerre fordultak arra, ahová mindenki erősen, szájtátva fókuszált. Léptek, hallották a magassarkút, ami nem erősen, de csattanósan ért a földnek minden másodpercben - néha többször is. Tom vette észre őket először. Őket. Így kell mondani, mert nem voltak rájuk szavak. Egy fiú és egy lány, mindketten magasak, kecsesek. Kecsesek? Lehet ilyesmit mondani egy fiúra? Márpedig az volt. Lábait répanadrágja bújtatta, valami eszméletlen jó mintájú piros pólót viselt, rajta fekete kapucnis pulóvert. Cipőjét meg sem merték nézni, az egész ember ruházata így is tökéletesnek látszott, és az arca...! Úristen, az az arc! Szimmetrikus, egyedi, sötétbarnás-feketés tincsek keretezték, mintha csak ujjaival simította volna oldalra, de Bill első blikkre rájött; legalább annyit pepecselhet a fürdőben, mint Ő maga. És a lány... a lány kiköpött mása volt öltözködésben, csak rajta minden feszült, domborította nőiességének koronáit. A szemük majdhogynem feketén csillogott, bőrük fehéren világított, ezt főleg arcukon lehetett látni. Mindketten szó szerint tökéletesek voltak, ráadásul arrogancia nélkül, kissé zavartan lépkedtek végig az udvaron, hogy aztán eltűnjenek az iskola üvegajtaja mögött.
- Ki a...? Kik ezek?
Mindenki zúgolódni kezdett. Tom elsőre nem értette, miért akadtak ki ennyire, persze a friss hús mindig vonzó, de... aztán Bill elkapta a karját.
- Láttad azokat a tetkókat?! Láttad, milyen frankók voltak?
- Tetkók? Nem láttam... - mondta zavartan a rasztás. - A haja, meg az arca, és... a ruhái. Nem idevalósi.
- Enyhe kifejezés - a fekete hajú fiú halk nevetést hallatott. - Túl menők, túlságosan is menők... Ők a megközelíthetetlen, tetovált duó - magyarázta lelkesen, nem törődve a többiek zúgolódásával. Nekik annyira nem tetszett, túl sok volt egyszerre. Becsörtet két hardcore-os, tetováltan, alternatív stílusú ruhákban, egy szót sem szólnak, csak keresztülsétálnak a síri csenden. Akár hadüzenetnek is felfoghatták, és ahogyan Tom ismerte őket, annak is fogták.
- Úgy érted a lány is tetoválva volt? - kérdezte hirtelen.
- Ki a fenét bámultál? - Bill megrökönyödve nézett testvérére. - Nem láttad a fenekét, a melleit, a... a... a...? - dadogott zavartan.
- Oh, de... persze, láttam - hazudta szemrebbenés nélkül, magára varázsolt egy kaján vigyort is, ami az izgatott Billnek megfelelt, nem verte észre, mennyire hamis volt.
Tom azonban nem tudott másra gondolni, csak annak a srácnak a szemeire. Volt bennük valami... valami nagyon mély, valami áthatolhatatlan, valami... valami olyan, ami az Ő szemeiben is ült, ha reggelente a tükörbe nézett. Úgy érezte, abban a srácban, akinek még a nevét sem tudta, volt valami belőle. Valami, ami Billben sajnos nem lehetett, mert... mert nem érezte át? De mit, és miért, és... hogy lehet, hogy egy idegent akart megismerni minden áron? Miért egy idegennek akarta elmesélni, mennyire fájt Claire elvesztése? És miért gondolta, hogy az az idegen érteni fogja, miről beszél?

2. rész; Az első nap ?! (Tom történet)

Köszönök minden egyes kommentet!  <3 Jó tudni, hogy velem maradtok, mindegy mire váltok át. =] Sajnos a leányzó már halott, ezen változtatni nem fogok, az első részbe is beleírtam.

Csipiszék nekem is hiányoznak, de ami elmúlt, az elmúlt, nem szabad felszínre hozni, csak egy tárgyilagos sztorit kerekítenék belőle, rossz szájízem maradna így utána. =]

Oh, és Strawberry... Igen, el akartam kerülni, hogy tipikusak legyenek, ez majd később még élesebben fog látszani. Egyelőre csak kis adagokban szórom különbségeiket. =]

És ma sem harapok a kommentekért, jányok! :) <333

2. rész


Ms. Hickins tényleg nem foglalkozott az egész társaságot hullámként beborító gyásszal, különösképpen nem Tom Kaulitz-éval, aki mindemellett még visszatérésének tiszteletére írt röpdolgozatához is mindössze nevét tudta csatolni, semmi egyebet. Az élet már csak ilyen, igazságtalan, senkit sem vár meg. Haladni kell előre, egyik lábad a másik után teszed, mész, mert menned kell, mert... mert senki sem vár meg. Talán Bill megvárta volna, Ő minden bizonnyal annyi időt adott volna Tomnak, amennyire éppen szüksége van, de az is igaz, hogy Bill nem a világ része. Ők sajátos kis világukban éltek, minden titkot megosztottak, mindent elmeséltek egymásnak. Talán a másikból táplálkoztak, ezt senki sem tudhatja. Óra után Tom minden haragját félretéve kapta vállára táskáját. Csak a folyosón várta be Billt, pár másodpercnyi magányt megengedett magának. Hátát a falnak döntötte, meredten bámulta a nyitott ajtón, diákok özönlöttek ki, tényleg Ő volt az első, ami meglepte. Nem is érezte, milyen gyorsan süvít ki a teremből, neki olyan... természetes volt.
- Mr. Kaulitz... egy másodpercre, ha kérhetem - a kérés ezúttal nem neki szólt, hanem testvérének, aki lemondóan megrázta fekete haját, a kilincs után nyúlt, és bezárta az ajtót. Ez számított a tisztelet jelének.
A rasztás szemöldöke magasra szökött, arra számított; vele fognak így beszélni, neki kell majd mindenhol ott maradnia, megmagyaráznia, miért ennyire dezorientált. De nem... Ms. Hickins Billel akart beszélni. Annyira nem emésztette magát a dolgon, pár percen belül úgyis megtudja majd, mi történt, így hát csak ácsorgott tovább, élvezte a fal hűvösségét. Mindenre akart gondolni, és igyekezett is elterelni figyelmét, de Claire arca folyamatosan felrémlett benne, látomásokként cikázott hangjával vegyítve fejében. El kell felejtenie... nem, nem felejtheti el, akkor ölné csak meg igazán.
- Tom?
Édes kis hang, kedves kis hang, betöltötte az egész folyosót. Razstás főhősünk tekintete süllyedni kezdett, majd balra vándorolt, és végre megpillanthatta Tyrat. Tyra... Ó, mindig igyekezett Tom közelében lenni, állandóan körülötte zsongott, féltékeny volt Clairre, amiért hamarabb csapott le rá. Mindenki azt hitte, lecsapott rá, pedig csak barátok voltak.
- Hali - köszönt Tom automatikusan.
Tyra egészen belepirult, arcának két oldalán aprócska vörös folt tűnt fel, s bármennyire igyekezett takargatni, annyira szemet szúrt, hogy még a rasztás egyenes szája is mosoly felé rándult - egészen aprón.
- Arra gondoltam, hogyha... ha beszélgetni szeretnél, én... - dadogta egyre vörösödő arccal.
- Mindenképpen szólok majd - sietett Tom, mielőtt még egészen kellemetlen helyzetbe kerültek volna. - Egyelőre még...
- Én megértem! - vágta rá a lány, keze megindult a fiú teste felé, gyengéden végigsimított egyik karján. - Időre van szükséged.
Tom teljesen megmerevedett, kiverte a víz, agyában zakatolni kezdtek a kerekek, nem kapott levegőt sem, persze egyik jelet sem fedte fel, csak állt, kiismerhetetlen pókerarccal. Undorodott az érintéstől, neki nem kellett egy lány érintése, aki Claire halálából akart hasznot húzni. Olyan mocskos, szánalmas, gusztustalan, nem? Ott volt az a tüneményes lány, sosem akart bemászni az ágyába, és amint meghalt... jönnek a keselyűk, falatoznak a maradékból.
Hatalmas kérdés; mi maradt belőle? Mi Ő...? Mi lett?
- Igen... öhm... most... - nyelt egyet, az ajtó felé pillantott, és hihetetlenül nagy szerencséjére Tyra azonnal megértette a helyzetet, köszönés nélkül, egy szelíd intéssel elindult.
Tom megkönnyebbülve sóhajtott egyet, majd konstatálta; nem lesz ez így jó.

Minden nap ugyanoda ültek le ebédelni, ugyanahhoz az asztalhoz, bal sarokba, talán a legtávolabb esőhöz, bár egy majdnem kör alakú kajáldában ezt megállapítani matematikus segítségével lehetne csak. Tom ügyetlenül dobálózott egy almával, mindig csak ujja hegyével tudta elkapni, mindössze a szerencsén múlott, hogy nem ejtette le, és nem röhögték ki hangosan. Egy csapat lány megbabonázva figyelte Őt, három asztallal arrébb telepedtek le. Bill elégedetten mosolyogva lapátolta magába bolognai spagettijét.
- Be akart hálózni Tyra - jelentette ki a rasztás "mellékes" hangnemben. Tekintetét végigfuttatta a focicsapaton, alig öt asztallal távolabb foglaltak helyet, valamin nagyon tanakodtak, de aznap először végre megkönnyebbült, hiszen tudta; ők végre NEM róla beszélnek. Mindenki más azonban igen.
- Engem Ms. Hickins - válaszolt Bill lazán.
Tom ujjai közül kicsúszott az alma, hangosa koppanással ért földet, persze majdnem mindenki látta. Könnyedén utána nyúlt, felvette, tovább dobálta, mintha mi sem történt volna. A lányok összekuncogtak, valószínűleg minden mozdulatát kielemezték.
- Már majdnem elhittem - vállat vont.
- Már majdnem tudok neked hazudni - a fekete hajú fiú kajánul elvigyorodott. - De az igaz, hogy volt egy szerelmes levél a szekrényemben - villájára csavart némi spagettit, szája felé emelte. - Szóval, Tyra - azzal begyúrt az egészet ajkai közé, ezzel is jelezve, hogy kivételesen nem neki kell beszélnie.
- Aham - bólintott a rasztás. - Lekoptattam, de van egy olyan érzésem; nem vette a lapot... Nem is tudom miért - tette hozzá gúnyosan.
Pár percig csak hallgattak, ettek, magukba süllyedtek. Mit lehetett volna erre mondani? Mindketten pontosan tudták, mi fog következni, amint Tom újra beteszi a lábát, ezért igazából sokkolódni sem maradt kedvük. Jó móka lett volna kicsit legalább eljátszani a megilletődött kisfiúkat, azonban ez egyáltalán nem az a szituáció volt, amiben mókásnak látszott volna akár egy percre is viccelődni. Claire meghalt, megtörtént, már nem csinálhatták vissza. Életükben először nem valami gyerekcsíny részeivé váltak.
- Jelentkezek a focicsapatban, szerintem - Tom ujjai végigtáncoltak a tálca szélén, nem nézett oldalra, már előtte látta testvére lenéző pillantását.
- Hát... ennyire hülye még te sem lehetsz - vonta le a következtetést Bill. - Úgy értem, lábadat akarod törni, vagy te is inkább meghalnál? Javaslom a ciánt, gyorsabb, és kevésbé fájdalmas - teljesen hétköznapin beszélt.
A rasztás pár másodpercig tervezte, hogy pofán veri ikertestvérét, végül lemondott róla, mert bármennyire is utálta kegyetlen beszólásait, valahol görbe tükörrel igyekezett rámutatni az igazságra. Hm, talán ezt utálta benne a legjobban. Bill mindig mindent tisztán látott, túlságosan is tisztán. Bensejéig fúrt néha, onnan szedte elő az információkat.
- Seggfej vagy.
- Strigulázni fogom, hányszor mondod - az utolsó falatot is szájába nyomta, megrágta, majd jóllakottan hátra dőlt. - És most?
- Mi most? - kérdezett vissza Tom.
- Kéred a pudingot, vagy betolhatom én? - ujjai máris az apró műanyag dobozt fonták körbe. A rasztás bólintott, Ő is hátra dőlt. Együtt pásztáztak a tömeget, ami szemérmetlenül bámult vissza rájuk.

Tom óvatosan nyitotta ki Claire szekrényét, a lány szülei még nem pakoltatták ki holmiait, inkább a rasztásra bízták, aki sokkal jobban ismerte minden iskolás dolgát. Elővette táskáját, abba kezdte el szórni a tankönyveket, füzeteket, tollakat, ceruzákat. Igyekezett megkeményíteni szívét, nehogy egy pillanatra is elérzékenyüljön. Egy csapat diáklány figyelte ténykedését, másik oldalról három srác, akik ismerték Claire-t, talán kedvelték is, de sosem beszélgettek vele hosszasabban. Ez egyedül Tom privilégiuma volt, egyedül Őt engedte magához közel a lány.
Ujjai megérintették Claire tornazsákját, ledobta a földre szelíden, majd tovább kutakodott, mit vigyen el a szülőknek, és mit tartson meg magának emlékként. Valami keményfedelűt tapogatott ki, amin apró recéket is érzékelt, mintha valaki ezerszer próbálta volna kettétörni. Keményborítású füzet, ujjai felfedezték a lapokat is, a kiskönyv/füzet gerincét is. Remegő kézzel húzta ki a helyéről. Szemeivel üvegesen pásztázta a barna, megviselt borítót. Egy napló, más nem is lehetett.
Hirtelen valaki mellé lépett, könyörtelenül kivette kezéből a könyvecskét. Majdnem utána kapott, majdnem rárivallt az ismeretlenre, ám rájött; csakis egy ember vehette el. Bill volt az, lazán a szomszédos szekrénynek dőlt, nézegette a naplót, de nem nyitotta ki.
- El akarod olvasni?
- Nem tudom - felelte a rasztás, tovább pakolta Claire holmiait. Mindent vissza akart adni, a naplót kivéve. Nem, nem olvashatta el, ezt Ő is tudta, azonban megelégedett volna birtoklásával is. Elvégre így Claire élete lett volna szobájában, minden, amit szeretett abban a lányban.
- A helyedben elolvasnám - tekintetét testvérére emelte. - Ki tudja, mi van benne...
- Hát ez az - vágta rá halkan Tom. - Ki tudja, mi van benne... - sóhajtott egyet, táskája megtelt, így a földre rakta. Tovább kutatott Claire szekrényében, kivette táskáját, és abba pakolt mindent, ami keze ügyébe akadt.
- Félsz?
- Nem, csupán tartok tőle - felelte őszintén.
- Mindig mondtam; szerelmes volt beléd. Emlékszel? Mindig mondtam - erősködött Bill.
- Nem akarok tudni róla - Tom lezártnak tekintette vitájukat. Már csak néhány toll hevert előtte, egyiket se merte elvenni, így is úgy érezte, égett a keze, valami sütötte. Nem bírta elviselni... nem tudott feldolgozni ilyen mély, ennyire erős fájdalmat. Kevés volt ehhez. Hiába emberelte meg magát, hiába igyekezett elkerülni a könnyeket, torkát valami még inkább végigperzselte, gyomra összeszorult, sűrűbben kezdett pislogni.
Bill azonnal észlelte a jeleket, oldalra fordult, ezzel is eltakarva testvérét. A naplót táskájába csúsztatta, gondolta, egyelőre éppen elég, ha nála van, majd Tom elkéri, amint szüksége van rá, vagy csak magánál akarja tudni.
- Akarod, hogy én olvassam el...? - kérdezte hirtelen.
A rasztás pár másodpercig hallgatott. Megrágott minden lehetőséget.
- Ne, még ne... aztán majd, majd igen, majd... valamikor - alkarját arca elé emelte, bőrének nyomta, letörölte könnyeit. - Menjünk haza - túl csendesen beszélt, még Billt is megijesztette.
A fekete hajú fiú lehajolt, felvette a Claire cuccaival telepakolt táskát, majd vállára kanyarított tornazsákját is.
- Beadom Johnsonéknak, otthon találkozunk!
Ellenállásba nem ütközött. Tom engedte. Elengedte, mert úgy érezte; még sok időbe telik, mire megint erős lesz.

1. rész; Tom visszatért ?!

Nos, ez lenne az új történetem, az első rész még nem túl hosszú, inkább csak helyzetbemutatás. Érdekelne a véleményetek a személyiségekkel, és alaptörténettel kapcsolatban. =]

Köszönöm a sok-sok bizalmat! <3

1. rész

Ezek a szavak nehezen, kínkeservesen szakadnak ki belőlem, de le kell írnom őket, mert annak idején megígértem egy embernek, hogy mindig őszinte, boldog ember leszek. Nem tudom, ilyenkor mit illik mondani, még sosem kerültem ilyen helyzetbe. Sosem hittem volna, hogy a szerelem létezik, hogy a halál valós, kézzel fogható, hogy érzek majd olyan hideget, amitől teljesen megbénulok. Sosem hittem a rémtörténetekben, vagy tündérmesékben. Nincs bennem semmi különleges. Tinédzser vagyok, akárcsak ti, de van egy különösen éles különbség köztünk. Én a klinikai halál állapotában vagyok. Halott vagyok.
És ez... ez az én történetem.

- Biztos vagy benne, hogy jól van? - egy gondterhelt arcú nő fordult fia felé, aki boxerban, pólóban igyekezett bögrékbe önteni az elkészült kávét. Arcáról temérdek érzést lehetett leolvasni, többek között fájdalmat, félelmet, aggodalmat... csupa-csupa negatív érzést.
- Remélem - felelte Bill könnyednek szánt hangnemben. A hűtőhöz lépett, kivette a dobozos tejet, azzal keverte el reggeli motorját, anélkül szinte vegetált. Elég morbinak látszott vegetálásra gondolni az akkori helyzetben, de fekete mellékhősünk erre még csak nem is gondolt. Ami megtörtént, az megtörtént, változtatni rajta nem lehetett. Nagyon sajnálta, borzalmasan, Ő is ismerte a lányt, gyakran összefutottak, azonban... Tom gyásza erősebb volt mindennél, és még csak nem is engedhette meg magának, hogy érzéseit akár egy parányit is hasonlatosnak tartsa testvéréhez képest.
- Nem jön le, felmegyek érte - Simone mozdult, teljes súlya előredőlt, ám Bill érthetetlenül gyorsan csukta be a hűtő ajtaját, és tette ki karját, mintegy korlátot, amely elválasztotta anyját az emelettől.
- Ne siettesd...! - figyelmeztette szelíden, minden tisztelet mellett. - Csak idő kell neki, végtére is... anya, alig három hete történt.
Simone beleegyezően sóhajtott-bólintott, ujjait végigfuttatta a tiszta abroszon, továbbra is elkeseredett aggodalommal bámult maga elé.
- Igazad van - tette hozzá, mintha mozdulataival nem fejezte volna ki eléggé gondolatait.
Trappolás hallatszott, néhány nagyobb dübbenéssel kísérve, s pár másodpercen belül a helységbe lépett teljes életnagyságban a fiú, akiről eddig beszéltek. Arcát rasztatincsek keretezték, még elfelejtette felfogni, mielőtt elindultak volna. Három hét telt el, neki pedig indulnia kellett, várta az iskola, az utolsó év, nem halaszthatta el, nem tehette meg. Három hétnyi gyászt engedett meg magának, nem többet, nem kevesebbet. Annyi kellett neki, ismerte saját lelkét, habár tudta azt is, hogy még éveken keresztül fogja kísérteni utolsó beszélgetésük.
- Thomas! - Simone felemelkedett, a megszólított fiú azonban halvány mosollyal arcán visszanyomta édesanyját a székbe, úgy nyomott puszit homlokára.
- Csocsesz - elvette saját bögréjét, beleivott szó nélkül. Billel nem is kellett beszélnie, minden érzésüket ismerték, főleg egymáséit, ha néha nem is tudtak kiigazodni magukon, a másik mindig ott volt, segített.
- Jól vagy? Minden rendben?
- Jól vagyok, anya - megcsóválta fejét. - Ha öt percenként megkérdezed, nem leszek se jobban, se rosszabbul - tette hozzá halkan. Igaz volt, minden egyes szó igaz volt, nehezen forgott ugyan nyelve, nehezen artikulálta a szavakat, maga sem hitte el, hogy kint volt, élnie kellett, sőt, egyáltalán a tényt, hogy az élet igenis tovább megy, nem állnak meg egyetlen percre sem, forog-forog a Föld, peregnek a percek, nevetnek az emberek, pedig a világ elveszített egy hihetetlenül értékes embert. - Azt hiszem, elég a...
- Szomorúságból - fejezte be Bill, ajkai közzé vette szendvicsét, és további kommentár nélkül kisétált, valószínűleg a fürdőbe.
Tom a konyhaablak felé fordult, mélyen beszívta otthona illatát, kifelé bámult a zöld, napsütéstől és harmattól csillogó gyepre. A világ tényleg nem változott, s amennyire sötétnek látta életét falai között, talán most végre van miért elindulni. Miért van... de merre? Merre kellett volna mennie?

Lerakta táskáját az egyik udvari padra, körbenézett, majdnem mindenki Őt bámulta. Billhez fordult, aki éppen tornacipőjét kötötte szorgosan, jobb lábát felcsapva a pad szélére. Tom ívelt szemöldöke felszabadt, értetlenül rázta meg fejét.
- Úgy fognak kezelni, mint egy lelki sérültet - jegyezte meg csendesen.
- De hát az is vagy - Bill fel sem nézett, csak igyekezett beleküzdeni a fémmentes fűzővéget valamelyik felső lyukba.
- Seggfej... - összegezte Tom minden érzését, gondolatát. - Nem vagyok az.
- De igen, az vagy - ismételte némi unalmat vegyítve hangjába. - Ők is mind azok, csak nem ismerik be. Téged kicsit jobban érintett a dolog, elvégre... - nem fejezte be, csak megrántotta vállait, azonban a rasztás srácnak ennyi nem volt elég.
- Elvégre? - kérdezett vissza élesen.
- Szeretted, nem? - végre felnézett az ikertestvér, arcába néhány fekete tincs lógott. Tom összeráncolta homlokát, idegesen kezdett dobolni oldaltáskájának pántján. - Nem?
- De... csak nem úgy - igyekezett hozzátenni gyorsan, szinte hadarva. - A legjobb barátom volt... Tudod.
- Nem igaz, az én vagyok, csak kapaszkodtál belé - mondta Bill unottan.
- Tényleg seggfej vagy - fintorogva elfordult tőle testvére. - Most mindenki beszélgetni akar majd? - sóhajtott egyet, miközben látta, hogy pár lány megpróbál felé araszolni.
Mögötte hangos hahotázás törte meg csendjüket, Bill olyan jóízűen kacagott, mint hetekkel azelőtt, ha Tom mondott valami ostobaságot. Tom sokszor mondott ostobaságokat, holott ezt inkább a lázadó külsejű Billből nézték ki. Olyanok voltak... nos, mint a zsák és a foltja. Míg Tom naivan tekintett sok mindenre, Bill pontosan és tisztán látta a világot, ám míg Bill érzelmi szinthe egy amőbáéhoz hasonlított, Tom több emberrel is szóba tudott egyeledni, és képes volt érzéseket táplálni mások iránt. Ugye külsőre mennyivel másabbnak látszanak? Sajnos semmi sem az, aminek látszik, ennyi tanulságot viselkedésükből is levonhatunk.
- Dehogy akarnak... szabad préda lettél - vállat vont, felkapta fekete válltáskáját. - De nem hinném, hogy Ms. Hickins is hasonlóképpen vélekedik, ha elkésünk - átkarolta testvérét, elindultak közösen az iskola épülete felé.
Tom elmélázott Bill szavain, gondosan megrágta őket, forgatta agyában mindegyiket. Lassan három éve annak, hogy Amerikába költöztek, teljesen átlagos, kisvárosi életet éltek, már ha New Yorktól harminc percnyire lehet kisvárosi életet élni. De megpróbálták, akárcsak áthidalni nemzeteik között húzódó szakadékaikat. Nem volt egyszerű, lassan fogadták el őket, és egyedül az gyorsította meg a folyamatot, hogy mindketten piszok jól néztek ki. Az iskola egyik fele imádta Bill vadócságát, a másik fele rajongott Tom laza kedvességéért.
- Már vége annak az életnek... - mondta hirtelen.
- Szóval, nem fogsz többé elsősöket berángatni a szertárba? - kérdezte a fekete hajú fiú huncut mosollyal arcán.
- Az csak pletyka...! Nem is csináltam olyasmit - duzzogni akart, de körülbelül annyira érezte magát hitelesnek, mint a kutyájuk, aki következetesen odabújt minden arra tévedő macskához. - Jöttek maguktól - toldotta meg, és végre megjelent arcán az első őszinte, igaz vigyor.

Érdemes?

Az a baj, hogy már nekiálltam, és néhány részt megírtam, aztán semmi... régen írtam, már nem tudom visszaadni a szereplőket, nagyon nem megy, pedig igyekeztem.

Ha szeretnétek, akkor egy másik történettel visszatérek, amit most írok, de a Csipisz-Tom szerelme lezáródott, amikor annak idején leütöttem az utolsó betűt. Sajnálom, de ami nem megy, azt nem erőltethetem, csak pocsék lenne a végeredmény.

Sajnálom!

38. rész; Befejező rész [Tom és Csipisz]

Köszönök minden kommentet! <3 Igen, lesz második "széria". (: Már elkezdtem írni egy ideje, hogy minél hamarabb olvashassátok.

Nos, akkor... ez lenne az utolsó rész. Jó olvasást!

38.rész

Gondolatok egy kislánytól és teljes káosz

- Holnap akkor ott leszel a buliban? - Shai vágyakozva simult Bill-hez, miután a fiú hazakísérte és lazán betámaszkodott az ajtó mellett.
- Persze, megígértem - lehajolt, hogy megcsókolhassa a lányt. Nem akart beszélgetni, nem akarta hallani a hangját. Amíg csukva volt a szemem, gondolkozhatott végre egy kicsit.
- Jön majd Thomas is, és Pee, és talán... Tom is benéz... - nyelt egy nagyot. Még mindig tartott a rasztással való találkozástól, amire ezidáig nem került sor.
- Thomas? És... gondolod, hogy viszi Susan-t? - a szemei előtt máris egy rémkép lebegett, melyben Susan vadul csókolózva dől le a ház egyik szobájának ágyára.
- Nylíván viszi, hiszen együtt vannak.
Emlékezett mindenre, ami ezután történt. Shai-jal vadul csókolóztak a falnak simulva, mintha a lányból eltűnt volna az édes kiscica és megint a tigris bújt volna elő. Valahogy mégsem érdekelte a hirtelen személyiség változás, egyre csak Susan-on járt az agya és azon, hogy mennyire furcsa lesz egyazon buliban különböző emberekkel lenni. Mindenhova együtt mentek, még Sam-mel is általában közösen lógtak az ilyen bulik alkalmával.
Rossz volt arra gonndolnia, hogy ezúttal végignézheti a csodálatos smárcsatákat. Igazából csak el akarta kerülni Thomas megütését, pedig erre igazán jó esély volt. Bosszú akart már így is állni az össze csókért, az összes ölelésért, kézfogásért. ,,Egyáltalán Susan hogy vetemedhetett ilyesmire? Thomas ugyanolyan, mint Shai, csak fiúban. Megáll az ész... Még Ő papolt?" - gondolta magában, miközben köveket rugdosva haladt hazafelé.

A szobájában ült, lábait az asztalnak illesztette, háta kényelmesen simult a kedvenc székébe. Rángatta a levelet, mert egyebet nem tudott, fel-alá dobálta, elkapta az ujja hegyével, aztán hosszas percekig csak figyelte, végül előről kezdte az egészet. Tom már  volt nála, pedig Szombat délelőtt ez teljesítménynek számított a részéről, de el is illant, az esti bulira készülődve, magára hagyta Őt a kétségeivel, hiszen mégiscsak kettesben maradt... A Sorsával.
Az orrához emelte a borítékot, megszagolta, s mire feleszmélt, már a jövőjét tervezgette London-ban. Undorodott magától, levágta az egészet az asztalra, eltolta magát tisztes távolságba. Tom nélkül egy nagyvárosban...? Hogy bírná ki? Messze a családjától, a szüleitől, a barátjától az életétől... Képtelenség.
Egy perccel később mégis mohón tépte fel, kihúzta a fehér papírt belőle, nagyot nyelve bontotta szét. Az első sortól elhűlt, megrettenve húzódott vissza, majdnem leesett a székről. Szaporán kapkodta a levegőt, miközben kiviharzott a szobából, leszaladt a lépcsőn, felhúzta a cipőjét és célba vette a Kaulitz házat, pedig csak két árva sort olvasott el:

Tisztelt Samantha Schöder!

Örömmel értesítjük, hogy felvételt nyert a...

Amint beért a szobába megcsókolta Tom-ot és ugyanazzal a lendülettel le is döntötte az ágyra. Egy szót nem akart szólni a levél tartalmáról, mert azzal csak összezavarta volna saját magát, és persze a rasztást is padlóra küldte volna az első sor. Pedig megesküdött, hogy sehova nem megy, mégsem mert egyetlen szót sem kiejteni a száján. Miközben feltolta a foú pólóját, valami kiélsedett benne, egy furcsa érzés, amit már ugyan lassan nyolc éve érzett, mégis hihetetlen erővel szakadt rá abban a percben. Lihegett, nyögött, amíg Tom a párnába nyomta, aztán már csak a cuppogást lehetett hallani.
Megvadult, de annyira, hogy még a fiú sem ismert rá. A kedves, aranyos, imádnivaló Samantha eltűnt, helyette egy állat lépett a színre, aki szinte tépte a rasztásról a ruhákat. Annyira nem érdekelte semmi, mint még soha az életben. Tom-mal akart lenni, vágyott rá, érezni akarta, szeretni akarta, hiszen még Ő maga sem tudta meddig teheti... Döntésképtelen volt, de nem akarta éreztetni, hgy hezitál. Megígérte, hogy maradni fog, maradnia kell, maradni a kötelessége. Nem lehet London elég csábító, hiszen Tom nélkül mennyit ér az egész? 8 év ennyire eldobható? Végre megkapta, amire vágyot, a rasztás szerelmes volt belé, őrülten szerelmes, most pedig az egészet csak őgy kivágja az ablakon?
Érezte, hogy a rasztás ajkai eltávolodnak a nyakától, a hasától. A következő pillanatban szinte felsikított és belemarkolt a párnába.

Ugyanabban a percben, a város másik végén egy másik pár  a falnak simulva csókolózott.  A zene dübörgött, mindenhonnan hangos beszélgetés, üvegcsörömpölés, éneklés hallatszódott, alatta persze elnyomva az egyik legkirályann DNB szám, de ez valahogy csak pár embert érdekelt, akik minden tánctudásukat bevetve kápráztatták el az őket körbeállókat. Megint mások a wc előtt sorakoztak, voltak, akik hányni indultak, a többiek pedig cüccögve verték az ajtót. Mindenhonnan piaszag áradt, részeg, befüvezett rasztások és deszkások verekedtek a hátsó kertben.
Ettől függetlenül Shai és Bill zavartalanul és megszállottan csókolóztak. A fiú ismét úgy érezte, hogy van valami értelme a kapcsolatuknak, megint apró pillangók szálldostak a hasában, teljesen félretette Susan-t, még az sem érdekelte, hogy esetleg szembetalálkozhat vele. Csak Shai-jal foglalkozott, a csodálatzos fekete ruhával, a selymes vállakkal, a csókolni való nyakkal. Percekkel később, már lehajolva puszilgatta a lány nyakát, dekoltázsát, miközben az halkan lihegett. A finom virágillat, ami még a sör szagát is elnyomta, egyszerűen megőrjítette. Feltámadt benne az az őrületes vágy, hogy azon nyomban szobára vigye a lányt, lefektesse az ágyra és szeresse, ahogy csak tudja. Miközben gondolatban levetkőztete Shai-t, arra döbbent rá, hogy élőben is ezt teszi, tolja felfelé a pólóját és már a hasát puszilgatja, csókolja nagy hévvel.
A lány lihegve húzta fel Bill-t.
- Menjünk be valahova - suttogta, de a keze már  a fiú nadrágját simogatta.
- Kérésed számomra parancs - Bill elvigyorodott, kézen fogta Shai-t és egy szoba keresésére indultak. A legtöbb az emeleten zárva volt, néhányan így is útjukat állták, persze nem szándékosan, csak a wc-re vártak, volt, aki egyenesen elterült a földön. Átléptek rajta, úgy haladtak tovább. Shai örömködve nyitott be az egyik szobába, ami teljesen üres volt.
- Végre, végre, végre - a lány apró puszikat nyomott a fiú szájára, aztán megfordult és lehuppant az ágyra.
Bill éppen csak egy pillanatra nézett szét, de úgy tűnt, az az egyetlen pillanat is pont elég. Az ajtó mellett, az egyik sötét sarokban egy lány feküdt, kezéből egy felesüveg lógott ki, csak ennyi látszódott belőle. A fiú felemelte az ujját Shai-nak, hogy kicsit várjon, utána lehajolt a lányhoz. A falnak befelé fordulva feküdt, szuszogott még, de eléggé lerongált állapotban volt. Bill óvatosan megrázogatta, mire a vékony test átfordult.
- Bas.zki, ez Susan! - a fiú hirtelen Shai felé fordult. - Hozz valamit, jó? Vizet, vagy akármit... - ijedten pillantott vissza a kezei között fekvő lányra. - Fogalmam sincs mi van vele...
Shai szó nélkül felállt és kirohant, nyílván , hogy keressen egy tiszta poharat, vizet és esetleg egy rongyot is.
Bill megrázogatta Susan-t, akinek hirtelen kipattantak a szemei. Kellett neki pár másodperc, amíg realizálta hol van, de aztán egyből lökött egy hatalmasat a fiún gyülőlködő pillantással kísérve mozdulatát.
- Te meg mi a fas.zt keresel itt?
Bill meglepve nézte Susan-t, végül az Ő szemébe is kiült az enyhe utálat.
- Mit gondolsz mit? Szétcsúsztál hála a kis selyemfiúdnak.
- Ennek semmi köze Thomas-hoz! - a lány felpattant. Szemei szikrákat szórta, a keze ökölbe rándult az idegességtől.
- Oh, miért, kihez van? Ki hagyott most magadra? Kinek a csókjáért epekedsz? - minden egyes kérdésnél egyre közelebb lépett, míg végül beszorította Susan-t a falhoz.
- Neked ehhez semmi közöd! - sziszegte mérgesen.
- Válaszolni már csak tudsz - jegyezte meg gúnyosan Bill. A válasz egy pofon volt, ami akkorát csattant, hogy a fiú megtántorodott.
- Te hagysz magamra mostanában, a te csókodért epekedek, te... te kellessz... - a kezdeti hév, amivel visszavágott, eltűnt, majdhogynem sírva fakadt, ahogyan kimondta a benn tartogatott igazságot. - Te teszel tönkre - kétségbeesetten ütötte a fiú mellkasát. - Te teszel tönkre, csakis te... - az ütések gyengültek.
Bill megdöbbenve állt. Mozdulni sem tudott, nézte azt a csodálatos arcot, amiért bármit megadott volna, és el sem bírta képzelni, hogy a nagy adag rövidital miatta csúszott le. A szemek, amelyek eddig nevettek rá, most könnyel teltek meg, és a lány, akiben mindig bízott, ezúttal elkeseredve verte a mellkasát, valami... valami miatt. ,,Te teszel tönkre..." - pörgött le újra és újra az agyában, egészed addig, amíg - hirtelen ötlettől vezérelve - a falnak préselte Susan-t.
- Tönkreteszlek? Na és te? Thomas meg a Shai utálat... Te teszel engem tönkre...
- Mit érdekel téged Thomas?
- Már hogyne érdekelne! Milyen jogon ér hozzád, és te miért hagyod?
A lány megszeppenve nézte Bill-t. ,,Zavarja Thomas, hát mégis zavarja Thomas, csak nem meri bevallani." - gondolta, és szélesen elmosolyodott.
- Mi olyan vicces ezen? - kérdezte felháborodva a fiú, de a választ hamar megkapta. Susan az ajkaihoz hajolt, nyomott egy puszit rájuk. Zakatolt mindkettejük szíve, habár legelőször Bill-é mintha megállt volna. Nem érezte a vodkát, nem érzett semmi undorítót, mégis mintha megmozdult volna alatta a talaj, mintha minden kicsúszott volna. Az egész világ a feje tetejére állt, míg Susan el nem húzódott.
- Mennem kell, Kaulitz - susogta egészen halkan és kibújt a fiú karjai alatt. Sebesen indult vissza a lennti tömeghez, de egy kar ráfonódott az Övére, és abban a pillanatban a háta megint a falnak simult.
- Nem mész sehova, Heucher - a keze finoman becsúszott a lány tarkójához, óvatosan magához húzta a fejét és megcsókolta.
Hirtelen ezer és ezer pillangó robbant be a gyomrába, táncoltak, repkedtek,  köröztek, Ő pedig egyre nagyobb hévvel vette birtokba Susan ajkait. A válasz is majdhogynem ennyire szenvedélyes volt, a lány azonnal Bill-hez simult. Megállt körülöttük minden, nem volt már zene, nem voltak emberek, nem volt idő és tér. Csak ők ketten és az az egyetlen szenvedélyes csók.

Sam az ablak előtti radiátoron ült, forró teát szürcsölgetett. Tom pólója lógott rajta, percről-perce beszippantott egy jókora adagot a rasztás illatából. Az érzékei teljesen megbolondultak, Ő mégis szomorúan nézte az utcát. Azon gondolkozott, hogy mi tévő legyen, mennyi dolog jön majd még... Mi áll mellette és mi a rossz? Pro és kontra... Ki lesz hozzá hűséges? Tom Kaulitz vagy London?
Egy kéz fonódott a mellkasára, a rasztás pontosan mögötte állt meg.
- Min gondolkozol? - kérdezte miközben egy apró puszit nyomott a lány tarkójára.
- Semmin - hazudta csendesen.
- Tudom, hogy felvettek - szólalt meg a fiú hosszas hallgatás után. - És tudom, hogy fogalmad sincs, mit csinálj...
Csipisz nem válaszolt. Az álmai vetekedtek az érzéseivel. Soha nem gondolt az ösztöndíjra, de mégis megvolt, és neki döntenie kellett ilyen fiatalon a jövőjéről.
- Tudom, mit ígértél - folytatta Tom egészen halkan. - Nem kell betartanod, ha el akarsz menni, akkor menj.
- Én nem akarok - vágta rá Sam. - Veled akarok lenni.
- Szeretlek. Akkor is szeretni foglak, ha elmész.
- De én nem akarok - makacskodott és leugrott a radiátórról. Belecsimpaszkodott Tom nyakába. - Én nem akarok, én téged akarlak, nekem te kellessz.
- London is szép hely - mosolygott a fiú, de közben a szíve szakadt meg.
- De te láttál! - Sam elhúzódott tőle. Könnyes-csillogó szemekkel nézte kitartóan a fiút. - Te láttál, amikor más nem... te velem voltál, amikor más nem... most... most elküldesz?
- Elküldeni? Én? Azt szeretném, ha maradnál, de nem mondhatom meg mit csinálj... neked kell eldöntened.
A homlokuk összekoccant. Sam behunyta a szemét, az egész arcát könnyek áztatták, néha szipogott egyet. Tom nem csinált semmit, lehunyta a szemeit, jó erősen összeszorította őket, aztán a plafonra bámult, mosolyt erőltetett magára és szeldíden húzni kezdte a lányt az  ágyfelé.
Csókolózva feküdtek vissza. A rasztás úgy csinált, mint, akit nem érdekel a jövő, csak a jelenre koncentrált, pedig Ő is tudta... Vagy ez az egyik utolsó, vagy igazán nagy szerelmük egyik éjszakája.


Csipisz... Talán mindannyian Csipiszek vagyunk. Csipisz, aki Sam-mé érett, Tom, aki szerelmessé érett. Többet nem tudok leírni, azt hiszem. Ez a blog közel áll hozzám, mindig is közel fog, a karakterek is... itt azt hiszem egy leheletnyivel jobban kifejtettem hányféle ember létezik, hányféle érzés és döntés. Tele van a blog nyitott kérdésekkel, de nem akarok rájuk válaszolni. Mindenki döntse el odahaza, lehet, hogy várjátok tőlem, hogy lezárjam, de nem. Mindent az élet alakít, én pedig nem szeretnék válaszolni a feltett kérdéseimre. Hogy Sam és Tom együtt maradnak-e, hogy Bill Susan-t, vagy Shai-t választja-e...? Nos, egyedül rajtatok múlik:) Ha akarjátok írjátok meg az alternatívákat, szívesen fogadom, véleményt is mondok, de az én blogom végetért. 38 rész. Mindegyik egytől egyig a szívemben van, és ott is marad.

37. rész; fordul a világ? [Tom és Csipisz]

Köszönök minden kommentet! (: Szólok előre, hogy ez az utolsó előtti rész. (:

37.rész

Egy sor, és megfordul a világ?

Tom lassan kevergette a kávéját, miközben az ajtót bámulta. Még mindig az ajkain égett Sam búcsúcsókja, egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből a lányt, egy pillanatra sem. A perszelő érzés a torkán keresztül, az egész mellkasát égette. Lekocogtatta a kanálról a kávécseppeket, a szájához emelte a bögrét, amikor Bill a szemközti székre lehuppant, de olyan lendülettel, hogy a rasztás előre sejtette mi vár rá. Legalább annyit remélt, hogy bocsánatkérés is lesz a lelki beszélgetésben. A fekete hajú fiú zavartam köhintett egyer, megbökte a testvérét és egészen addig nem szólalt meg, amíg mélyen egymás szemébe nem néztek.
- Óhaj-sóhaj, bánat-panasz? - kérdezte közömbös hangom Tom, mielőtt még Bill akárcsak kis is nyithatta volna a száját.
- Bánat-panasz... de figyelj, kicsit figyelj már rám - nyomta meg a hangját, mivel a rasztás tovább fürkészte az ajtót. Lassan felé fordította a fejét, aztán a tekintetét is.
- Figyelek.
- Fogalmam sincs mi történik - vallotta be esetlenül.
- Süt a nap, nincs felhő az égen, szombat reggel van, a csajoddal voltál az éjjel, mi egyéb történhetne?
- Nem aludtam nála... - hirtelen kényelmetlenül kicsinek és melegnek érezte a konyhát.
- Mi az, hogy nem aludtál nála? - kérdezte lustán, furcsán nyekeregve, de valójában öröm csengett a hangjában.
- Nem aludtam, mert... mert... - vett egy nagy levegőt. - Létezik, hogy valaki más is szerelmes legyen belém?
- Hö? Ki a fenéről beszélsz?
- Suan...
- A bogaras? - Tom  hangosan felnevetett.
- Nem bogaras, hagyd már abba - intette le dühösen. - Nem bogaras... Az a Susan, aki a bálon a legszebb volt, az, akit mindenki felkért táncolni, az, akivel mindenki össze akar most jönni, és aki választott maga mellé egy pasit... Most mondd meg... - sopánkodva a tenyerébe támasztotta a fejét. Valamiért nagyon szorította legbelül az, amit elmondott.
A rasztás leeresztette a poharát, megrökönyödve nézte Bill-t. Tudta, nagyon jól tudta, mi is történt igazából, de nem merte kimondani, félt ugyanis attól, hogy a tulajdon testvére megfutamodna és méginkább Shai-ba kapaszkodna.
- Mióta is ismered Susan-? - puhatolózott, és, hogy mindent eltakarhasson, a szájához emelte a bögrét.
- 5 éve, már alsóban jóban voltunk, egy osztályba kerültünk fel - élénkült fel, csillogó szemekkel pillantott Tom-ra, miközben beszélt.
- Áhá... és mióta vagytok barátok?
- Amióta felsősök vagyunk... soha egyetlen napot nem töltöttünk külön, tudod, hordta a lecót is, meg minden...
- Nem igazán tudom, mivel vagy kinn voltam a parkban, vagy Sam-mel lógtam, vagy... - nem fejezte be, mindketten tudták, hogy az utolsó időtöltés különböző lányokhoz kapcsolódik.
- Hm... - Bill összeszorította az ajkait, mondhatni összepréselte őket, nehogy valami olyat mondjon, amit később megbánhatna. Jól esett neki az, hogy végre egy picit béke volt kettejük között, és Shai szóba sem került lassan öt perce.
- Szóval barátok vagytok... de miért szeretne, hiszen pasizik, nem?
A fekete hajú fiú elhallgatott. Minden ismét lepörgött benne a tegnap estével kapcsolatban. Susan tekintete, az a furcsán lángoló tekintet, ami olyan gyorsan itta be magát a bőre alá, hogy sem akkor, sem a mostani pillanatban nem tudott gondolkozni. Mennyire... mennyire... mennyire...
- Barátok vagyunk, de... figyelj, leoltotta Shai-t.
- Nem meglepő, mindenki oltja - felelte bujkáló mosollyal.
- Talán nem kellene, talán... - kelt szenvedélyesen a barátnője védelmére, de észrevette, hogy nincs is semmi mögötte, csak hangzatos szavak, de tartalom? Az hol maradt?
- Tudom-tudom - fejezte be helyette Tom szemforgatva. - Shai megváltozott, Shai jó kislány, Shai szeret téged.
- Nem mondtam én semmi ilyet, semmi olyat, hogy szeret engem, mert Ő sem mondta.
- És te? - kérdezett rá élesen. - Te szereted?
- Fogalmam sincs - Bill ijedten kapkodta a levegőt. Hirtelen döntsön olyasmiben, amire a szíve sem tudja a választ? Hogyan tehetné meg?
- Bill... - sóhajtott fáradtan a rasztás. - Most mondok valamit, de kérlek szépen, ne agyalj, ne gondolkozz, ne csinálj semmit, csak... egy percig futasd át az agyadon... - tartott egy apró hatásszünetet. - Őszintén szólva, nálam jobban senki nem ismer téged, ezért vedd úgy, hogy a lelkiismereted vagyok... - a fiú bólintott. - Tényleg Susan szeretett beléd?
A csendet tapintani lehetett kettejük között.

- Jó napot, Schöder asszony - köszönt vidáman szerelme édesanyjának. - Samantha itthon van?
- Persze - a nő beengedte Tom-ti mosolyogva.- Szólt, hogy falatozni szeretnétek, már vitt fel valami rágcsálnivalót és egy kis ebédet is - megvárta, amíg a fiú leveszi a cipőjét, csak utána hagyta magára.
Tom mosolyogva rohant fel a lépcsőkön. Eltelt közel 4 óra, de máris sokkal üresebbnek érezte az életét. Benyitott Sam szobájába. A lány éppen valami filmen kacagott, és csak a kezével intett, hogy a rasztás nyugodtan lecsüccsenhet mellé.
- Mit nézel? - felhúzta a nadrágját, beült az ágy végébe.
Csipisz közelebb húzódott hozzá.
- Már megint bérgyilkos a szomszédom.
- Jimmy Tulipán Tudesky - elkapta a tekintetét a tv-ről és a nevető Samanha-t kezdte bámulni.
Annyira szépnek látta, mint még sohasem. Elengedte magát és a fantáziáját is, látta, ahogyan porrá törik minden régi vágya, és egy teljesen új emelkedik a helyére. Szétrobbantott arcok a múltból, élesedő, művészi képek a jelen forgatagából. Csodásan feszítette a szerelem, nagyszerűen karolta át, és odaadóan veregette hátba. Némán fürkészte a lány arcát, aki egyre nagyobbakat nevetettt a poénokon. Imádni kezdte a mosolyoját, a mások számára talán idegesítő kacagást, a megfeszülő ereket a nyakán, a lazán arcába lógó hajtincseket, azt a mosolygó tekintet, amivel éppen Tulipán Jimmy-t figyelte.
- Szép vagy - bökte ki hirtelen, és már csak akkor kapott észbe, amikor Sam felé fordult az alsó ajkába harapva.
- Jól hallottam?
Minek tagadta volna? Szép volt, csodás volt, elbűvölő, életteli, fantasztikus. Áradt belőle valami., amit egész életében keresett, de eddig még nem talált meg. Nem látta a fától az erdőt.
- Naná, hogy jól, csodás vagy. Gyönyörű, lélegzetelállító - egyre közelebb hajolt Sam ajkaihoz.
- Szeretnél megcsókolni, mi?
- Ha szabad...
- És mi lesz Oz-zal meg Jimmy-vel? - kérdezte kislányosan affektálva.
- Lesza.rom - már mindketten mosolyogtak, a következő pillanatban pedig egymás száját tépték.
Kopogtak az ajtón. Csiposz szitkiozódva húzódott el Tom-tól, hogy ajtót nyithasson. Mioelőtt azonban lepattanhatott volna az ágyról - otthagyva a magányos, sóvárgó szerelmét - kinyílt az ajtó, apa dugta be rajta a fejét.
- Leveled jött kincsem - a kezében egy borítékot szorongatott.
- Mégis ki írna nekem? - kérdezte megütközve, mikor a friss illatú papír a kezébe csúszott.
- London-ból jött - Schöder úr fellelkesülve adott egy puszit a lányának. - Hamar bontsd ki és szólj, hogy mit írnak benne - kacsintott egyet, aztán bezárta maga mögött az ajtót.
Egyik fiatal sem mozdult a szobában. Mindketten jéggé dermedtek a hallottaktól. Egyetlen apró, leragasztott papír dönt most az életük felett, a nagy nehezen kialakult stabil és szeretetteljes kapcsolatuk felett. Sam remegő kezekkel fordult meg, bár percekig bámulta a borítékot, mégsem merte kibontani.
Tom kifejezéstelen arccal ült az ágyon, nem nézett a lányra, csak maga elé bámult, nem tükrözött semmit az arca, mintha meg sem rezdült volna attól, ami az imánt hangzott el. A furcsa közjáték azonban másodpercek alatt belette magát a szivébe. Az a szív, ami nemrég még a szerelemtől dobogott, most csak a kétségbeesés visszhangjában kongott, mégsem mert megszólalni, pedig pontosan tudta, hogy a lánynak most a lehető legnagyobb támogatásra van szüksége.
- Nem... - Samantha ledobta a földre a levelet és visszamászott a rasztás mellé.
- Te meg mit csinálsz? Nem olvasod el?
- Nem... - befészkelődött az erős karok közé. - Mégha felvettek, akkor sem megyek el, szóval fölösleges - megrántotta a vállait.
Tom ismét elhallgatott. Ezúttal a szerelem hatalmas betűi forrtak az ajkára.

Shai és Bill az utcán sétáltak kézenfogva. Valami ostobaságról beszélgettek, de azért nagyokat nevettek és néha, összebújva álltak meg a járókelők között, hogy csókban forjanak össze. Minden tökéletes volt. Fagyit vettek a hideg ellenére, nézték a lehulló faleveleket, a játszótéren zsibongó gyerekeket, kicsit elméláztak a jövőn, a közös és saját jövőjükön egyaránt. Fájdalmas kézfogással lépkedtek át a parkon, azt remélve, hogy a délután sosem ér véget.
Éppen az egyik pad mellett ácsorogtak, Bill szelíden ölelte át Shai-t, és apró puszikat nyomott az ajkára, amikor felcsendült mögöttük egy ismerős hang. Thomas volt az az egyik legmenőbb deszkás, akivel régebben a fekete hajú fiú elég sokat lógott Tom révén. Egymásra vigyorogtak.
A vigyor hamar leolvadt Bill arcáról, mikor meglátta a fiú kísérőjét. Barna haj, vörös tincsekkel, dupla piercing az ajakban, csodálatos szemek, igéző tekintet. Susan széles mosollyal az arcán köszönt a megilletődött párosnak.
A fiú köpni-nyelni nem tudott. Egy nappal azelőtt még Rob-ról beszélt, és máris Thomas kezét szorongatja hozzá simulva? Miféle vad, elvetemült játék ez?
- Hát ti? - Thomas leült a padra, ölébe húzta Susan-t, de egyáltalán nem hátzsó szándékkal, csak helyet hagyva Bill-éknek, hogy egy apró beszélgetésre szószerint összeüljenek.
- Csak sétálgattunk - Shai pillanatok alatt feloldódott. Ismerte Thomas-t, ismerte az egész dezskás bagázst, hiába nézték le, mégsem cikizték ki, sőt az említett fiú néha egészen kedves volt vele. - És ti? Randiztok? - kérdezte szemtelenül mosolyogva.
- Az első randink, de merem remélni, hogy nem az utolsó - rávigyorgott Susan-ra, aztán visszafordította a tekintetét a vele szemben ülő lányra.
Bill még mindig nem ült le.
- Szivem - Shai szelíden meghúzogatta a fiú pulcsijét, mire Susan látványosan hányást színlelt, hangtalanul, gondosan ügyelve, hogy csak Bill vegye észre. A mozdulatot a kérdő tekintetek után - amik csak egy másodperccel később fordult felé - elfojtott tüsszentésnek álcázta.
- Persze-persze - a fiú zavartan megköszörülte a torkát. Miért érdekli ennyire ez az egész? Elvégre Thomas majd megdönti, egyszer-kétszer, háromszor, négyszer... végtelen sokszor...
A düh hirtelen átjárta az egész testét. Ki akarta húzni Susan-t Thomas öléből, és el akarta cipelni valamelyik fa mellé, hogy kérdőre vonja minden egyes tettéért.
- Mi akkor megyünk is - már csak erre a mondatra eszmélt fel, egészen addig Susan-nal farkasszemet néztek, mérhetetlen gyűlölettel. Thomas kirázta az öléből a lányt, mihelyt lehetett megint elkapta a mancsát. Adott két puszit Shai-nak. A lányok még csak egy lépést sem tettek egymás fel. Susan Bill-hez lépett, az arcához hajolt, egészen apró puszit nyomott rá. Hirtelen bizseregni kezdtek mindketten legbelül, de annak semmi jelét nem adták, közömbösen fordultak el a másiktól.
A új szerelmáspár alakja, hamar a leszálló ködbe veszett. Shai finoman átkarolta a fiút, és a nyakához dörgölőzött.
- Tele a város szerelmesekkel - suttogta borzongatóan, mire Bill gyomrában újra életrekelt a percek óta pihenő féltékeny szörny. Azonnali hatállyal követelte az ifhú pár megtalálását, és szétválasztását.
Annyitra feszítette legbelül a gyűlölet és a féltékenység, hogy hirtelen megcsókolta Shai-t, szorosan megölelte, aztán csak ennyit súgott a fülébe:
- Szeretlek.
Hirtelen űrt érzett a lelkében, hiszen a rossz időben, rossz helyen, rossz embernek mondta.

36. rész; Kósza vágy [Tom és Csipisz]

Köszönöm minden kommentet! <3333

Nem tudom, hogyan álltok a szerepjátékkal, de mivel úgyis keressük például a Kaulitz ikreket is, hátha megtetszik nektek. Oliver Sanders vagyok ott, vagyis az admin, bármilyen kérdéssel bátran fordulhattok hozzám. =)

http://z7.invisionfree.com/rebelsontour Katt rá ^^

36.rész

Felelősség és kósza vágy

- Nem hiszem el, hogy ennyire hülye vagy! - Bill szinte ordítozott a testvérével az utca közepén, miközben sietős léptekkel haladtak a házuk felé.
- Most muszáj kioktatnod, ennyire okos vagy? - A rasztás lazán zsebre vágta a kezeit, érdekes, már-már dnb-s mozdulatokkal haladt tovább.
- Ennyire nem érdekel?
- Most mi érdekeljen? Akármit csinálok a múltat megváltoztatni én sem tudom - megrántotta a vállát, aztán befordultak a kapuhoz. - Mit vársz tőlem? Időgépet találjak fel?
- És én miattad nem mentem egyből Shai-hoz - Tom éppen az ajtót nyitotta ki, amikor elérte ez a mondat. Ledermedt. Valami belül jéggé fagyasztotta.
- Az a kis k.urva többet ér, mint én? - dühtől remegő hanggal nyomtale a kilincset, de olyan erővel, hogy az vészeszen nyikordult egyet.
- Ne kur.vázd le, ha megkérhetem! Mit tudsz te róla?
- Elég jól ismerem, ha érted a célzást... - a rasztás szája kaján vigyorra húzódott, mire Bill keze ökölbe szorult. Nem akart ütni, habár már tervezte, hogy visszaadja a tegnapit, csak még nem volt alkalma rá, de mégis elérkezett...
- Ne merészelj ilyet mondani!
- Miért, akkor mi lesz? Kapok egy taslit? - szemtelenkedett fel sem mérve a helyzet komolyságát.
- Addig mondod, amíg tényleg beverek egyet! - üvöltött magából kikelve a fekete hajú fiú.
- Hohó- lássuk! - Tom ütésre készen emelte meg a kezeit.
Mindennnél jobban vágyott arra, hogy a felgyülemlett feszültséget valakin kitöltse, valakin le akarta verni az Őt ért sérelmeket, még az sem érdekelte, hog pont a testvére ad indokot, sőt az sem érdekelte, hogy pont emiatt jutott ekkora zűrbe. Megint a hülye sártócsákban akart hemperegni, lefogva Bill-t, szorítva, hallva ahogyan kiabál segítségért.
- Jézusom, mi folyik itt? - Gordon hangja pengeként hasított a levegőbe. A jelenet bizarr volt. A két testvér egymásra emelt öklökkel, dühös, fagyos tekintettel nézte a másikat.
Akkor viszont hirtelen Bill leeresztette az öklét, vetett egy utolsó pillantást Tom-ra, majd Gordon-hoz lépett és kezet rázott vele.
- Jó, hogy itt vagy.
Én is legalább annyira örülök, Csupli - szólította a rasztást a ráaggatott családi becenevén. - Azonnal vissza alapállásba, és meg ne lássam mégegyszer, hogy verekedni akartok - figyelmeztette őket. - Te meg Csücsör - emelte fel az ujját, miközben Bill-re pillantott. - Fogd vissza magad, nem vagy te verekedős.
- Tudom, apa - a fiú lehajtotta a fejét. Megvárta amíg Tom és Gordon leülnek az asztalhoz, csak utána foglalt helyet.
- Egyébként is min kaptatok már megint össze?
- Csajon - felelte flegmán a rasztás. - Egy köcsö.g csajon - pontosított.
- Azért köcsö.gözöd, mert előtte a te csajod volt - füstölgött Bill.
- Azért köcsö.gözöm, mert engem is megcsalt, és csak idők kérdése téged mikor fog - hátradőlt a széken.
- Nem fog, megváltozott - vágott vissza a fekete hajú fiú.
- Ezek sosem változnak!
Gordon mosolyogva figyelte a civódást.
- Miből gondolod? Azért mert te ilyen vagy... de te is változtál!
- Mert beleszerettem Sam-be!
- És gondolod, hogy Shai nem szerethet belém? - mutatott magára villámló tekintette.
Tom elmosolyodott, aztán hátradőlt kényelmesen.
- Igen, pontosan ezt gondolom. Azt szereti, hogy emberszámba veszed, nem azt, hogy TE  veszed emberszámba. Ennyi nem esett le neked?
- Ácsi-ácsi - Gordon előrehajolt. - Tom, te nem szólsz bele, Bill, te pedig nem hallgatsz rá. A bájos hölgy, akiről anyátok beszélt, megérdemel annyit, hogy maga döntsön az élete felett.
A rasztás azonnal előrelendült és az asztalra csapott az öklével.
- Nehogy már te is védeni kezd! Nem is ismered, azt sem tudod, hogy milyen! - villantotta Gordon-ra dühösen a szemeit.
- Ahogy te sem! - vágott közbe Bill. - Te is csak azt a részét ismered, amikor... - nem folytatta. Valahol legbelül fájt volna neki, ha befejezi a mondatot.
- Amikor széttetette a lábait szónélkül? - Tom már nem mosolygott, undorodva ejtette ki a szavakat a száján. - Vagy amikor szó nélkül letérdelt elém? Melyik érdekel jobban? Hm?
- Én ezt nem hallgatom tovább - a fekete hajú fiú felemelkedett a székből, és kirohant a konyhából.
Mélytengeri csend telepedett Tom-ra és Gordon-ra. A férfi fejcsóválva nézegette a tökéletes deszkás srác arcát, ami még csak meg sem rezdült a veszekedés során. Azt hitte, éveken át szentül hitte, hogy van valami a rasztás szive mélyén, valami széttörhetetlen kapocs a külvilággal és nem csak egy drótkerítéssel körbevett aprócska dobogó szerv. Bár azt már tudta, hogy az apró Samantha ügyesen átmászott a kerítésen, és most örömtelien furkározhat odabbent, de azt nem értette, hogy egy másik csodálatos lány miatt miért kell két testvérnek még páncélajtót is felszerelnie? Azt be kellett vallania, hogy nem is Bill-el volt a gond. Hosszan gondolkodás és Tom megannyi cüccögése után végükl csak ennyit mondott:
- Mondd, minek kell még történnie ahhoz, hogy észrevedd: Lassan mindenkit elveszítesz?

Bill idegesen járkált fel-alá a görkoris park melletti apró, füves részen. Már 15 perce meg kellett volna érkeznie a lánynak, fel is készítette magát a panaszáradat előadására,de sehol senki, üres volt az út hosszában, széltében. A korisok, deszkások már régen elindultak haza, sötét is volt, hideg is volt, senki nem akart kinnt gyakorolni.
Vacogva összehúzta magát, különösen hideg szélt fújt aznap este. Nem adta fel a reményt, nem is akarta. Még párat sétált, aztán megállt egy helyben, lehajtotta a fejét, a kezeit szorgosandörzsölgette, mikor pedig felpillantott, egészen széles mosoly ült ki az arcára.
A lány sietve közeledett, megfoghatatlan bájjal suhant végig az utcán, megállt Bill előtt, de nem lépett hozzá közel.
- Mondd... - a hangja remegett, a hideg levegő a torkáig hatolt.
- Csak... Összevesztem Tom-mal és...
- Min? - a lány szemei gonoszan, kárörvendően összeszűkültek.
- Shai-on - felelte Bill kétségbeesetten. - Pedig... én nem is értem ezt az egészet! Miért ku-rvázza le?
- Talán mert az - Susan összecsapta a tenyerét. - Még valami? Vagy visszamehetek?
- Vissza? Hova vissza? - a fiú összeráncolta a homlokát.
- Rob-hoz. Éppen forrócsokiztunk, amikor csörgettél - csicseregte barátságosan.
- Oh... Akkor... menj csak, menj nyugodtan, én nem akarok zavarni, de tényleg nem - Bill hátrált pár lépést, védekezően emelte maga elé a kezeit.
- Nem zavartál, de tényleg, kicsit jó volt elszabadulni, friss levegőt szívni, átgondolni, hogy mit válaszoljak - folytatta tovább csevegő hangon, de nem érdekelte, hogy mennyire mély sebeket ejt, igazából az is volt a célja.
- Válasz? Milyen kérdésre? - A fiú egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Forróság öntötte el, egy új szörny költözött a gyomrába, azonnali eltávolítás szóba sem jöhetett.
- Hogy összejöjjünk-e rendesen... Tudod eddig csak kavartunk, de... - az elégedett meséjét Bill keze szakította félbe. Rátapadt a lány ajkaira, az ujjai egészen vadul nyomódtak a fehér bőrre és az ajkakra. Még az sem érdekelte, hogy a szájfény a tenyerére tapad, nem bírta volna tovább hallgatni.
- Hagyd abba, kérlek...
Susan óvatosan lehámozta a fiú ujjait a szájáról.
- Mi bajod van?
- Neked mi bajod van? - vágott vissza Bill. - Mi ez az egész? Kiakadsz Shai-ra, aztán meg összeszedsz valakit és révedezve mesélgetsz itt nekem? Mi ütött beléd?
- Nem-nem-nem, beléd mi ütött? Összejössz egy kis picsával, utána meg felidegesíted magad, mert én felszedek valakit?
- Miért picsázod te is? Mi a fene van veled?
- Nem veszed észre? Ennyire nem veszed észre? - Susan már zilált, a hangja recésen csapódott le a fagyos levegőben. - Az, és az is marad örökre, még te sem tudod megváltoztatni, te sem leszel képes, soha, de soha! Fogadd el a tényeket, nőjj fel, láss tisztán! Nem változik meg - minden egyes szót erősen megnyomott. - Nem fog megváltozni, ha akarod, akkor sem, mert ilyen a természete, és jön majd egy másik Tom, vagy egy másik Kale, és ugyanúgy az ágyába csalja, mert szerencsétlen csaj már nem tudja levetkőzni a szokásait! Most jó vagy neki, ameddig talpraáll, de mi lesz vele később???
Bill teljesen megmerevedett. Hirtelen nem tudott megszólalni, de nem is lett volna mit mondani. Susan az összes kétségét felsorolta, ami ezidáig eszébe jutott akár egyszer is. Olyan volt, mintha Önmagával állt volna szemben, a lány tekintetében látta önmagát visszatükröződni. Olyannyira megrémült, hogy egyszerűen csak lépett hátra egyet, aztán mégegyet, mégegyet, s mire feleszmélt már hazafelé rohant kétségbeesve, feltépett sebekkel a szívén.

Tom áágyén ültek, apró puszikat leheltek a másik ajkaira, közben forrón ölelték egymás testét.  Sam a fiú rasztatincseivel játszott, meglepően jól ellszórakoztatta magát, nem is figyelt már semmi másra. Tom azonban elhúzódott.
- Csak nem csipázod a hajam?
- De igen, de igen, de igen... - finoman húzgálni kedzte a tincseket. - És nem is büdös, pedig ezzel szekálnak odabennt, csak olyan... vadonszaga van - elmosolyodott. - Kis, kis, bengáli tigrisem... - sóhajtotta, mire a rasztásból kitört a nevetés.
- Miféle beceneveket akarsz még rámaggatni?
- Piercinges Pandúr, rasztaman, köpködő kobra... - az utolsónál hangosan felnevetett. - Mármint... az az egyik testrészedre igaz... - nyögte ki fulladozva, mire a fiú az ágyba döntötte.
- Te... te... te... gyíknyakú...
- Az meglehet... - mondta egészen nyugodt hangn, de azért finoman megtapogatta a nyakát. - Mégis imádod.
- Hát hogyne imádnám  nyomatékul nyomott egy puszit. - De te is a köpködő kobrát - tette hozzá kaján vigyorral.
- A kobráktól mindenki fél.
- Hát igen, elbújnak azokban a hatalmas csuprokban, és ha egyszer felegyenesednek, mindenki megijed.
Csipisz nem bírta tovább, hangosan kacagva hajolt a fiúhoz újabb csókokért. Az apró szájrapuszikból aztán szenvedélyes csók lett, amit már nem nevetve, hanem vadul sóhajtozva osztottak meg.
Egy pillanat alatt fordult át minden komolyba, csak egy másodperc, vagy csak a töredéke alatt. A rasztás már a lány nyakát csókolta, Sam pedig a fiú hátát simogatta egyre erősebben.

Odaát, a ház egy másik szobájában Bill Kaulitz magára csapta az ajtót, elfordította a kulcsot, küldött Shai-nak egy sms-t, bizonyos hányásról és rosszullétrről, aztán levetődött az ágyára. Annyi mindenen tudott volna gondolkozni. Kis, és nagy dolgokon, apró sebezhető lélekdarabkákat hozott a felszínre. Valami nagyon nem volt rendben, ezzel Ő is tisztában volt. Valami nagyon félrecsúszott. Tompulni kezdett Shai arca és egy teljesen másik kép élesedett ki előtte. Barna haj, csodás zöld szemek, ellenállhatatlan mosoly. És Ő... nem látta... Nem látta? Oh, dehogynem látta, tudta, érezte, érzékelte. Mindent látott, minden az agyába vésődött... Egy életre? Egy életre.

35. rész; A változás szele [Tom és Csipisz]

Köszönöm mind a nyolc kommentet!  <333 Csúcsszuperek vagytok még mindig *.* :D

Most sem harapok, ha firkáltok valamit, ja... és én is lekevertem volna Tomnak egyet xD

35.rész

A változás szele

Ledőltek az ágyra, de olyan hévvel, mintha nem is tudták volna, hol vannak igazából. Tépték egymás száját, Sam vadul karmolászta a rasztás vállait. Megállt az idő kettejük körül,  semmi nem mozdult, semmi nem hallatszott.
Tom levált a lány ajkairól, szája a nyakánál jelentkezett, megkereste a legédesebb, legcsókolnivalóbb részt, aztán rájött, hogy Sam egész teste olyan, ezért egyre lejjebb és lejjebb csúszott, már a kezeivel simogatta a combjait, közben a nyelve végigszántotta a medencecsontját. A csókjai ismét helyet váltottak, a lány combját célozták meg, közben igyekezett a legfinomabban leszedni a francia bugyit is, miközben Sam a keze után kapott. Valamit mondani akart. Talán megkérdezni mi a jó fenét csinál, vagy csak visszahúzni és a fülébe suttogni, hogy nem kell megtennie. Félt és remegett, de a remegésbe valahogyan az elfojtott vágy is beleivódott. Már jópárszor voltak együtt, de még mindig nem történt meg az, amire Tom annak idején olyan lázasan készült, és, hogy eljött az ideje, az rémisztően hatott Sam számára.
A rasztás kevésbbé volt ideges, sokkal inkább felizgult és kezdte érteni mi olyan jó benne. Izgalommal töltötte el, hogy miközben lehúzta a lányról a fehérneműt, minden egyes mozdulat az agyába vésődött és a látvány teljesen elvette az eszét. Kicsit feljebb csúszott, megtámasztotta magát, ajkaival a lány alhasát kezdte kényeztetni, mosolyogva tapasztalta, hogy Sam mekkorákat ugrik, vagy éppen mennyire vadul vonaglik, mint egy elszabadult vadállat.
Egy pillanatra felnézett, látni akarta a lány szemeit, valami fontosat akart üzenni azzal, hogy a tekintetét kereste. Valami borzalmasan fontosat, egy érzést, ami belülről feszítette, ami szétrobbantotta, de mindig édesen halt meg.  Sam megkereste a fiú kezét, finoman megszorította, már nem voltak kétségei, nem akarta, hogy véget érjen.  Mikor megérezte Tom ajkait azlhasán, felsóhajtott, de olyan erővel, hogy a rasztás elmosolyodott és kezeit inkább elhúzta a combokról, hogy szeméremajkakat simogathassa. A lány szakadozva szedte a levegőt, főleg, amikor Tom már nem csak a kezével, hanem a nyelvével és ajkaival is kényeztetni kedzte odalennt. Csipisz váratlanul a fiú kezéhez kapott, ujjaikat összefonták, különleges, megbonthatatlan kapocs jött létre köztük.
Percek voltak csak, habár Csipisz számára óráknak tűntek. Tom visszatért a lány ajkaihoz, közben igyekezett észrevétel nélkül felhúzni magára az óvszert, de nem járt sikerrel, Sam segített be neki. Nem siettek el semmit, még egy ideig kényeztették egymást, aztán a rasztás, jobban befészkelődött. Felvették a szokásos szemkontaktust, miközben a fiú lökött egyet finoman.
Sam a fiúhoz bújt, apró csókokkal borította be az egész nyakát, miközben kialakult a ritmikus mozgás.
- Annyira szeretlek... - suttogta és visszafeküdt a párnára.

Csipisz reggel korábban felkelt, mint az ébresztő szólt volna. Kimászott Tom karjai közül, kikapcsolta a telefonján az ébresztőt, felkapott magára egy pólót, és elindult lefelé valami reggelit összeütni. Az egész lakásban csend honolt, mindenki aludt még. Becsukta a konyha ajtaját, halkan kezdett tevékenykedni. Egy nagy táclára pakolt kenyeret, kalácsot, lekvárt, tejet, vajat, valami felvágottat, kakaóport, olyan jó kedve volt, hogy még azt is hagyta, hogy a rasztás kedvére válogathasson. Előszedett két poharat, a hóna alá csapott még egy fél literes fantát is, és elindult visszafelé, közben az előző este eseményein révedezett kislányos mosollyal az arcán. Mikor belépett a szobájába, szomorúan tapasztalta, hogy a fiú még mindig alszik, de aztán egy nagy adag életkedvvel leült az ágyra, lepakolt mindent és finoman simogatni kezdte a rasztás karját.
Tom álmosan mordult egyet, aztán jólesően sóhajtott. Nem nyitotta ki a szemét, de már húzta is Sam-et magára. A lány mosolyogva támaszkodott a fiú mellkasának.
- Ideje felkelni... Hoztam reggelit, nemsokára meg mehetünk suliba.
- Nincs kedve, nincs kedve, nincs kedve - mormolta.
Csipisz lehajolt és adott egy puszit a fiú szájára.
- Ajj... ne... nem mostam fogat - húzta el a fejét Tom, de még mindig nem volt hajlandó fizikálisan felkelni, amikor azonban Sam nyelve finoman végigszántotta az ajkait, hirtelen kipattantak a szemei. - Te nőszemély, te... - mosolyogva hajolt a lányhoz.
- Kellemes ébresztőt akartam.
- Megvolt - mosolygott elégedetten a fiú.
- Hát ha még azt is mondom, hogy van kakaó...
- Hozzám jössz feleségül? - a rasztás felült, közben a szája vigyorra húzódott. - Ha minden reggel lesz kakaó, esküszöm sosem hagylak el.
- Csak a kakaó miatt...
- Meg a reggeli ébresztés miatt, meg az előző este miatt, meg... - Sam hirtelen befogta a száját.
- Maradj már csöndben egy kicsit... - elhúzta a kezét, csókban forrtak össze.

Bill éppen fizika órára készült fel csöndesen a teremben, amikor lehuppant mellé Susan. Nem szóltak egymáshoz, a lány elővette a könyvét, úgy tettek, mint akik tényleg tanulnak, de egyre gyakrabban pillantottak egymásra.
- Jó... kibököd mi a baj? - a fiú megunva a várakozást, lecsapta a füzetét az asztalra.
- Mi lenne? Nincs semmi... - válaszolta közömbösen.
- Susan, haverok vagyunk már mióta is...? Azt hiszed nem veszem észre?
- Kellett volna valamit észrevenned? - lapozott párat a könyvben.
- Figyelj már ide kicsit! - Bill meglengette a kezét a lány szeme előtt, az pedig dühösen levágta a könyvét.
- Nem akarok figyelni, rendben? - nem nézett a fiúra, az ajtót bámulta, az érkezőket köszöntötte a pillantásaival.
Méregként szivárgott a lelkébe, hogy mennyire szomorú, mennyire fáj neki minden, de nem szólhat egy szót sem, mert Bill nyílván kiakadna, arra pedig semmi szüksége. Hirtelen megfagyott benne a vér. - Itt a kis barátnőd - mondta gúnyosan, és pillanatokon belül kirohant a teremből.
A fiú sóhajtott egy nagyot, miközben Shai leült az asztalára.
- Valami baj van? - a lány lehajolt, és a teremben lévők nagy csodálkozására, megcsókolta a fiút.
- Nincs... csak Susan-nak valami baja van és nem hajéandó elmondani... - sóhajtott egyet, aztán mosolyogva fordult Shai-hoz. - Jól aludtál?
- Kár, hogy korán elmentél - lebigyesztette a száját.
- Korán? Azt hiszem volt az fél kettő is... - az ölébe ültette a lányt.
- Jó, de akkor is, korán volt az nekem... de ma ugye jössz - átkarolta Bill nyakát.
- Menjek?
- Gyere... Péntek van, muszáj kicsit együtt lennünk... - ismét megcsókolta a fiút, de az kicsit zavartan húzódott el.
- Mindenki minket néz... - suttogta egészen halkan.
- Na és?
- Nem szeretem kitenni a magánéletem az ablakba, ne haragudj, de... - visszaültette Shai-t az asztalra. A fejéből azonban valami mást nem tudott kiverni. Susan csak úgy elrohant, minden ok nélkül, felidegesítette Shai jelenléte. Nyílván idegesíti, hogy összekaparta a suli cicababáját, de hát mégsem ismeri Shai-t, nem tudhatja mennyit változott...
Érezte ahogyan a lány ismét az ajkaira tapadt egészen szelíden, de nem hunyta le a szemét. Susan-nal beszélnie kell, mindenféleképpen.

- Ahhoz képest, hogy agyonvertem Kale-t, nem sokan ba.szogattak - Tom az ölébe húzta Sam-et.
- És te erre vagy büszke?
- Nem igazán, de most... mit csináljak, ha egyszer megtörtént? - körülöttük hatalmas űr tátongott, a legtöbb ember kerülte Tom-ot, mások viszont lelkesen intettek neki az udvar többi részéről.
- Már semmit, csak nem kellene állandóan felhozni, éppen elég nagy baj, hogy ennyire hülye voltál. Egyébként Bill-nek is behúztál egyett - mosolygott kedélyesen.
- Ez ennyire vicces?
- Hogy beverted a tesód képét? Nos... igen - átkarolta a rasztás nyakát. - Nagyon vicces, és mindejárt kapsz egy pofont is...
- Tudod, hogy szeretlek, de ha megütsz, akkor egy fához kötözlek.
- És mit csinálsz velem? - a szája huna huncut mosolyra húzódott.
- Perverz - Tom a lány nyakába fúrta a fejét. - Imádom az illatod...
- Akárcsak én a tied... - összedörgölték az orrukat. Sam már éppen le akart hajolni Tom-hoz, amikor valaki megkocogtatta a vállát. - Nem vagyok itt - morogta.
- Nem is téged kereslek - csendült fel Pee hangja. - Tom, az igazgatónő hívat.
- Engem? De hát minek? Már megbeszéltünk mindent.
- Fogalmam sincs, haver, de eléggé idegesnek tűnt...
- Ha Kale feldobta a talpát a tetves kórházban, esküszöm szétszedem  a sírját.
- Higgadj le - A lány befogta a száját. - Legalább ilyenkor kus.solj egy kicsit.
A rasztás bólintott, leültette Sam-et maga mellé, nyomott egy puszit a szájára, aztán követte Pee-t az udvaron keresztül, fel a lépcsőn, át a szűkös folyosókon.

Bill kicsengő előtt pár perccel a füzete oldalára firkantott egy apró üzenetet, majd miközben még Shneill tanárnő szenvedélyesen beszélt a párhuzamos kapcsolókról, Susan orra alá dugta a papírt. A lány figyelmesen végigolvasta, nagyot sóhajtva a magyarázó tanárt kezdte nézni, aztán pillanatokkal később visszafirkantotta a "Rendben' szót. A fiú elégedetten figyelte az apró üzenetet, gyorsan kiradírozta, mielőtt még Schneill tanárnő bármit is észrevehetett volna a sas szemével.
A csengő megszólalt, mindenki szedelőzködni kezdett, mert a következő órát két szinttel feljebb a biológia laborban tartották.
- Kész élmény lesz megint azokat a hülye csontvázakat skubizni - hallotta a mellettük elmenő "kínkeserves" panaszát.
Összemosolyogtak. A terem lassan kiürült, az utolsó ember is sietve követte a barátait. Ketten maradtak. Bill először nem tudott megszólalni, különös félelem fogta el, de végül legyűrt mindent amgában és felült az asztalra Susan-nal szemben.
- Elmondod mi a baj?
- Nincs semmi baj, csak sza.r napom van - mondta és elkezdte összepakolni a cuccait.
- Kérlek ne csináld ez... Susan... kérlek... - a fiú megfogta a lány karját, de az finoman elhúzódott.
- Tényleg nincs semmi baj - egy elég gyér mosolyt dobott össze, de úgy érezte annál többre nem futja abban a pillanatban.
- Shai a gond, igaz?
Susan berakta az utolsó tollat is az első zsebbe, aztán a hátára kanyarította a táskáját. Megfogadta, hogy nem válaszol, de mielőtt még elindult volna, Bill szemébe nézett, mélyen, áthatóan, végül csak ennyit mondott:
- Fogalmazzunk úgy, hogy a hited, amit belevetettél, másnak sokkal jobban kellene.

- Kaulitz! Befelé! - mennydörögte az igazgatónő és erősen befcsapta kettejük után az ajtót.
- Tanárnő, azt hittem tegnap már mindent megbeszéltünk - bár magabiztosan próbált állni, a félsz benne volt.
- Persze, hogy megbeszéltünk, és nekem semmi bajom nincs veled, de a fiúnak 8 napon túl gyógyuló sérülései vannak, nem engedik ki a kórházból, rehabilitációra kell majd járnia, ezek súlyos következmények, és csak ma reggel értesített a kórház.
- Ha akarja, valamiféle levélben bocsánatot kérek tőle - préselte ki nehezen, de tudta, hogy ez az egyetlen módja, hogy megússza.
- Higgye el, én megelégednék vele, tudom magának ez is hatalmas lépés, de attól tartok már kevés vagyok.
- Ezt hogy érti? Fel akar dobni a zsaruknál?
- Én nem - az igazgató szembefordult vele, szemében egyszerre kavargott a sajnálat és a realitás is. - De Kale Barnett szülei máshogy gondolkoznak.
- Azt mondja, hogy...?
Nem fejezte be a mondatot. Mindketten jól tudták mi is történt valójában. Tom megtántorodott, a falnak támaszkodott, sdzaporán szedte a levegőt. Abba bele sem gondolt miféle következményekkel járhat az ostoba verekedős játéka. A tegnapot elsuhant, de mindent Ő sem úszhat meg. Felelnie kell a tetteiért, akármennyire borzasztónak és elviselhetetlennek tűnnek. A szemei előtt már megjelent az édesanyja arca, a csalódott Simone, a csalódott Gordon és... és Bill... Mi lesz, ha Bill megtudja? Vajon azok után is mellette fog állni? És Sam? Sam...
- Sajnálom, Kaulitz - az igazgatónő a fiú vállára helyezte a kezét. - Én már nem tehetek semmit.

34. rész; Viharos érzelmek [Tom és Csipisz]

Köszönök minden kommentet! <3 Csúcs szuperek vagytok. =)

34.rész

Viharos érzelmek

Simone Kaulitz kezét a sebváltóra helyezte, közben zavartan tekintgetett a mellette ülő fiúra. Jobban próbálta megfigyelni, mert az a borzalmas érzés kerítette a hatalmába, hogy nem ismeri a saját fia, hiszen Tom nem ütne meg senkit, Tom nem keveredik bajba, Tom miatt még sosem hívták be az iskolába.
A rasztás szórakozottan pöcögtette a kesztyűtartó apró kilógó részét. Pontosan tudta, hogy az anyja fürkésző tekintettel figyeli, de nem érdekelten. Legszívesebben már a meleg házban lett volna, áthívta volna Sam-et, összebújtak volna... az a sok volna!
- Értelek én - szólalt meg hirtelen Simone. - Az viszont zavar, hogy az öklöddel intézted el - vetett egy pillantást a rasztás bekötözött kezére.
- Ilyen az élet, anya... - Tom megvonta a vállait. Az esőcseppek egyre erőteljesebben verték a kocsi ablakait. - Pi.csába, mutter...!
- Vigyázz a szádra!
- Picsába, anyám - javította ki magát, mire mindketten elmosolyodtak.
- Látom te is kaptál azért... - pillantott a fiú arcán lévő repedésekre.
- Jah, de nem para, csak az arccsontom fáj roha.dtul, meg az oldalamba is belerúgott az a görény... - felszisszent.
- Tudom, hogy Gordon miatt kicsit most nehezebb - kezdett bele az előre átgondolt beszédébe, de a rasztás azonnal leintette.
- Ha azt hiszed ennek köze van hozzá, akkor nagyot tévedsz. Ha Gordon otthon lett volna, akkor is megverem, max annyi változás lenne, hogy most Ő furikázna haza, nem te. Egyébként el ne kezd magadat hibáztatni az én hülyeségeimért - figyelmeztette teljes komolysággal. - A hülyeségeim, az én hülyeségeim - mondta elgondolkodva, aztán a fejét a kocsi ablakának döntötte és az út további részében meg se szólalt.

- Esik - Shai Bill-hez simult, miközben elhúzta a függönyt. - Maradj nyugodtan...
- Oh, persze, apud meg kinyír, ha meglát - nyomott egy puszit a lány arcára.
- Apa... apa... Ő nemfog semmit csinálni, még csak furán se fog nézni... Az van, hogy... Szóval látott minket Kale-lel, pontosabban ránk nyitott. Hazudott mikor azt mondta nem bírta Tom-ot, mert nagyon is bírta, csak aztán... Látta mekkora egy... szóval az tudok lenni, és inkább került mindkettőnket, engem még most is... Láthattad. Imád meg imádom, deennyi, valami megszakadt benne, azért mert... mert én csak egy, egy... - nem tudta befejezni. Elfordult Bill-től és a padlót kezdte fürkészni, közben próbálta visszatartani a könnyeit is.
- Nem vagy az  - a fiú átkarolta hátulról. - Miért lennél az? Mindenki hibázik néha.
- De ekkorát?
- Ennél nagyobbat is - válaszolta lágy hangon. - Shai te egy gyönyörű lány vagy, és megváltoztál.
- Ez hogy jön ide? - szembefordult a mosolygó Bill-el.
- Mert tudom, hogy a következő kérdésed az lett volna: ,,Te miért bocsájtottál meg?"
- És csak a szépségem miatt?
- Nem, de nekem akkor is te vagy a legszebb - szorosan átölelte a lányt és az ágy felé kezdtek araszolni. - A legcsinosabb, a legvonzóbb, a legédesebb - folytatta kitartóan, miközben ledőltek.
Shai már nem bírta tovább, megcsókolta a fiút, és felülre kerekedve átvette az irányítást. Soha senki nem volt még vele ilyen, talán régen az apja, talán Ő... de sosem érezte, hogy valamivel is kiérdemelhetne ilyesfajta szeretetet. Bill különleges és egyben bizarr is volt. Mint egy őrangyal, aki mindent elnéz, aki mindenben segít, aki mindent megbocsájt, mindent meghallgat és mindent megért. Nem is tudta hirtelen elképzelni, hogy mit csinálna nélküle. Talán megbolondulva, magányosan ülne, sírna... Ki tudja...
Nem nyúlt be a fiú pólója alá, nem nyúlt a nadrág gombjaihoz és Bill sem akaratoskodott. Az egész csak arról szólt, hogy együtt voltak, hogy ketten voltak egy apró szigeten, ami körül nemrég viharfelhők gyülekeztek, de nekik ott a parton, egymást ölelve mégiscsak kisütött a nap.

- Holnap onnan mész suliba? - Simone elmélázva figyelte a fiát, ahogyan felhúzza a cipőjét, és egy pólót a hóna alá csap.
- Remélem, hogy Sam nem akadt ki rám annyira, hogy hazazavarjon... - megigazította a sapkáját. - Gordon mikor jöhet haza?
- Pár napon belül... készülj egy alapos fejmosásra - megkavarta a tejeskávéját.
- Lehet, hogy csak lepacsizik velem - Tom szája ördögi vigyorra húzódott. - Végül is jól helybenhagytam.
- Ez nem vicces! Az a szerencsétlen fiú... összedrótozzák az állkapcsát.
- Totálisan megérdemelte! - kelt ki magából dühösen. - Minek ütötte bele az orrát?! Minek fektette le a volt csajom?! És egyáltalán minek akarta Sam-et is meghúzni?!
- Én teljesen értelek, de...
- Visszaüthetett volna - vágott a saját anyja szavába. - Megtehette volna, ott voltam, de az a szerencsétlen csak leutánozni képes, olyan sosem lesz, mint én.
- És mégis mit bizonyítottál? - csattant fel Simone. - Azt, hogy kegyetlen vagy?!
- Nem, de nem is érdekel mit gondolnak rólam, elvégre az éven végzek, aztán vége van mindennek... - megrántotta a vállait és a kezét a kilincsre helyezte.
- Téged móta nem érdekel, hogy mit gondolnak rólad az emberek? - Sim elképedve bámulta a rasztást.
- Amióta rájöttem, hogy Sam mellett a helyem - lenyomta a kilincset és kilépett az szakadó esőbe. - Holnap délután jövök, jóéjt... - becsukta az ajtót, választ sem várva.
Tudta, hogy igaza van az anyjának, hiszen mégiscsak az anyja, de akkorsem érthette senki, hogy mit érzett. Talán Samantha lesz az egyetlen, aki megint szó nélkül megbocsájt neki. Csak remélni tudta.
Átvágott az utcán, Csipiszék kertjén, felsietett a hátsó lépcsőn, habár fölösleges volt, mert így is bőrig elázott. A zsebében kezdett kutatni a kulcs után, amit pár napja kapott a lánytól, de mielőtt még megtalálhatta volna, nyílt az ajtó.
Samantha hűvösen pillantott a látogatójára.
- Mi járatban?
- Csak... - Tom megrántotta a vállát, de mivel az meghúzta az oldalát is, felszisszent.
- Megsérültél? - Sam haragja egyből eszállt, aggódva húzta be a rasztást. - Hol? Mutasd...
- Bemehetnénk a szobádba?
- Persze, gyere... - pillanatokon belül csukódott az ajtó kettejük mögött. - Megütött?
- Nem vészes... - hazudta Tom és hátratűrte a lány arcába belógó tincseket. - Bocsáss meg nekem!
Sam átkarolta a rasztás nyakát, csókolózni kezdtek, lassan lecsúsztatta a kezét a fiú pólójának aljához és finoman feltolta azt, de Tom megint felszisszent.
- Óvatosan, óvatosan - hátrált egy lépést.
- Vedd le! - nézett rá szigorúan és csipőre tette a kezeit.
Tom óvatosan lehámozta magáról a hatalmas ruhadarabot, lazán a földre ejtette. Samantha a szája elé kapta a kezét. Erős horzsolások és kékk foltok borították a fiú bal oldali bordáit. Nylíván Kale jobb ökle sem tétlenkedett harc közben.
- Te nem normális - közelebb lépett. Az ujjaival végigsimította a sebeket, aztán magához húzta a fiút egy erős csókra, de az megint felszisszent, ezúttal az arcscsontján lévő repedés miatt.
Sam finoman elforgatta a fiú fejét, hogy láthassa a felszakadt bőrt. Nem mert hozzá érni, de a keze felcsúszott Tom nyakához. Percekig meredten nézte az arcát. Tényleg elszállt minden haragja, hiszen hogyan is haragudhatna? Dehogy haragszik, megért mindent, csak ne lennének azok a csúnya sebek, csak egészségesen állhatna most vele szembe, ugyanúgy, mint reggel. Sebezhetetlenül.
Tom lehajolt és megcsókolta a lányt, aztán apró puszikat nyomott a szájára, és feltolta a pólóját egészen a nyakáig. Egy pillanatra elváltak az ajkaik, Sam-mel közösen vették le a felesleges ruhadarabot. A két meztelen felsőtest egymásnak simult, de a rasztás ezúttal nem szisszent fel, mert nem érdekelte a fájdalom, valami édes érzés elnyomta, ami belülről kedzte ellepni az egész testét. Folyamatosan simogatta Sam haját, érezte azt a csodás illatot, amiért mindig szinte megbolondult. Az ajkaik, nyelveik, nem is játszhattak volna szenvedélyesebb játékot.
Átkarolta a lány testét, kezeivel a hátát kezdte simogatni, megszállottan vágyott a csókokra, az érintésekre. Kielégíthetetlennek érezte magát, mert hiába kapta meg, amire vágyott, mégis ideges lázban égett. Többet és többet akart, mégsem mozdult, mégsem nyúlkált. Édes-kínzó börtönbe zárta az érzékeit.

Shai és Bill összebújva feküdtek az ágyon. Nem csináltak semmi különöset, vagy külső szemlélőket megrendítő dolgot, egyszerűen feküdtek, és nézték egymást. Valahogy mintha elvesztek volna a másik tekintetében. Csak néha eszméltek fel, olyankor összemosolyogtak, de aztán megint a különös állapotba kerültek, mintha nem lett volna külvilág, nem lett volna semmi, csak ők ketten. A lány végül mocorogni kezdett, és közelebb feküdt Bill-hez.
- Érzek valamit irántad - mondta suttogva. - Valami furát...
- Sajnálat? - mosolyodott el a fiú. Ő is tudta mennyire komikus a helyzet. A különc srác beleszeret a suli szépébe... Az ilyen kapcsolatoknak csak az amerikai filmekben van happy end-jük.
- Nem... - rázta meg a fejét finoman. - Valami furát, melegséget - az utolsó szónál megcsuklott a hangja.
- Melegséget - ismételte Bill. Bár ebben elméletileg semmi különös nem volt, mégis jó érzéssel töltötte el.
- Nem fektettél meg, pedig mennyien kihasználtak volna már - az egyik kezével a fiú arcához nyúlt, simogatni kezdte. - Velem vagy most is, és velem voltál valahányszor szükségem volt rád.
- Még csak egy hete vagyunk együtt - Bill úgy nézett a lányra, mintha az csupán egy kisgyerek lenne, egy tudatlan kisgyerek, akivel az érzékei játszanak.
- És egy hét alatt többet adtál, mint eddig bárki egész életem során...
- Most ez hiszed, mert jó, hogy itt vagyok, de... - nem folytatta. A tekintetét a plafonra emelte, nem akarta látni a lányt, de az ágy rugói megmozdultak, a következő pillanatban Shai már felülről nézte Őt.
- De mi?
- Hülyén érzem magam - vallotta be Bill a száját elhúzva.
- Hülyén? Mégis miért? - teljes testével ránehezedett a fiúra, de azt nem érdekelte, csak finoman átkarolta a derekát.
- Nem nézlek semminek - szögezte le előre. - Mármint semmi olyannak, csak... - nagyot sóhajtott. - Egy magamfajta fiúnak mennyi esélye van a suli szépénél? Nagyjából nulla.
- De hát itt vagy - értetlenkedett Shai, miközben igyekezett megint szemkontaktust felvenni.
- És meddig? - bökte ki végre azt, ami már napok óta feszítette legbelül.
- Ameddig csak akarsz... Gondolod, hogy elküldelek valaha? Gondolod, hogy meg... megcsallak? - Shai lemászott Bill-ről. Idegenkedve ült le centiméterekkel arébb.
- Nem, én ilyet nem mondtam - a fiú gyorsan felült, megfogta a lány kezét. - Én nem ezt mondtam, csak mennyivel jobb pasik vannak a suliban, mennyivel jobb pasik vannak az életben - mondta elkeseredetten.
- És mennyivel néznek kevesebbnek, mint te? - vágott vissza Shai. - És egyébként sem jobb pasik, csak hiszik magukról, hogy jobb pasik. De arról fogalmam sincs te miért hiszed róluk, hogy azok - összeráncolta a homlokát.
- Hidd el, én tudom, hogy jobban néznek ki.
- Fittyfenét - A lány addig fészkelődött, amíg Bill ölében nem találta magát. Simogatni kezdte a haját, az arcát. - Nekem te kellessz, nekem te vagy jó... - lehajolt, hogy megcsókolja.
A fiú ledöntötte az ágyra Shai-t, szinte belesüppesztette az ágyneműbe olyan szenvedéllyen csókolt vissza.
- Azért megrémítessz - mosolyodott el a lány, miután Bill elhúzódott egy pillanatra. - A srácok szokták a csajokat nyugtatni... - átkarolta a fiú nyakát.
- Nem vagyok átlagos...
- Nincs önértékelésed, ezért most mondom, hogy holnap, amikor bemegyünk a suliba, a te kezed akarom fogni, veled akarok lenni és veled is leszek egész nap. Aztán együtt jövünk haza, jössz hozzánk, bezárkózunk és... - elmosolyodott sejtelmesen.
- Nem fogunk sze... - kezdte, de Shai befogta a száját.
- Sokmindent lehet csinálni... Nem hiszem el, hogy nem vagy tisztában vele.
- De igen, tisztában vagyok vele...
- Bizonyíts, Kaulitz - teli szájjal vigyorgott, mire Bill ismét a párnába süppesztette, és vágyakozva simult hozzá.

33. rész; Sebek [Tom és Csipisz]

Köszönök minden kommentet. <33 Igen, most már rendszeresen lesz rész. :D

33.rész

Sebek

Mintha csak egy filmet nézett volna. Mellőle Bill eltűnt, egyre többen rohantak a furcsa jelenet szereplői felé, Sam kétségbeesetten próbálta Tom-ot leráncigálni a fiúról. Tétován felállt. Annyira megdöbbent, hogy alig bírt mozdulni. Miatta történt ez az egész. Az egész... az ütéseket szinte a saját arcán érezte. Az Ő hibája, minden az Ő hibája, ezért verekednek, ezért... Minek viszonozta Kale csókját? Minek fogta meg a kezét? Minek ment fel hozzá, minek dőlt be az ágyba?
Annyira elviselhetetlen volt a fájdalom, hogy pár hátráló lépés után rohanni kezdett hazafelé.

- Tom, az Isten szerelmére, Tom! - Csipisz két ráfonódott az említett egy karjára, és teljes súlyával, illetve rejével próbálta elhúzni. - Ne csinálj már hülyeséget!
- Te ro.hadék, te gennyláda! Te fa.szkalap! - minden szavát egy ökölcsapás kísérte. Lassan Kale már csak tehetetlenül kapálózott alatta. Az arca véres volt, de alatta teljesen sápadt, szemei nagyra tágultak, könyörgően figyelte a feléjük tornyosulókat.
- Sam, hagyd! - Bill szelíden elhúzta a lányt. - Majd én leszedem... - Ránehezedett a tesvérére, átfonta a testét és rángatni kezdte. A rasztás öklei pillanatokkal később már csak a levegőt csapkodták.
- Engejd vissza! - szólt fenyegetően a bilincsére. - Engedj vissza, vagy esküszöm téged is sza.rrá verlek!
- Viselkedj már ember módjára!
Tom türelmét vesztve kirázta magát a szorító kezek közül és behúzott egyet Bill-nek is. Mikor visszafordult egy ütés érte az arcán, Kale végre fel tudott állni, ha labilisan is. A rasztás megtörölte a véres ajkát, aztán felnevetett és olyan erővel esett neki a szerencsétlen fiúnak, hogy a csattanás is iszonyatos hanggal járt.
- Bas.szus Bill, jól vagy? - Sam leguggolt a fiú mellé, aki az állát fogta, és behunyta a szemeit.
- Persze, nincs semmi bajom - összepréselte az ajkait. Úgy érezte, mintha szilánkokat vágtak volna az állkapcsába.
- Biztos? Vérzel - végigsimított Bill arcán. - Hozok vizes zsebkendőt... - Mielőtt a fiú még leállíthatta volna, Sam már réges régen eltűnt. Látta ahogyan az iskola előtti lépcsőket szedi szaporán.
Bill ijedten nézett körbe. Alig telt el öt perc, de már nem látta sehol sem Shai-t. Sem a padon, sem a tömegben, sem azok között az emberek között, akik megpótbálták szétszedni a verekedő srácokat. Mellette emberek rohantak el, valaki az igazgató nevét kiabálta kétségbeesetten, Kale csodálói közül néhány lány sírva nézte a jelenetet. De Shai sehol nem volt. A fiú vaktában megfogott egy lábat. A tulajdonosa Pee volt. Holtravált arccal igyekezett valamerre.
- Hol van Shai? - préselte ki fájdalmasan.
- Nem láttam, nem tudom... várj csak - Pee összeszedte a gondolatait. - Elment, fogalmam sincs hova, futott, tudom mert berágtam rá... Elindult kifelé és...
Bill azonban már semmit nem hallott abból, amit Pee magyarázott homlokráncolva. Csak annyi érdekelte, hogy a lány elment. Nyílván rosszul érezte magát, amiért ez az egész kirobbant, amiért Tom verni kezdte Kale-t. Talán magát hibáztatja...
Mire feltápászkodott Pee már régen eltűnt, tanárok rohantak feléjük és Ő gondolkodás nélkül megindult kifelé. Meg kell találnia Shai-t, minden áron.

- Bill! Bill??? - Sam az embereket félrelökve kereste a fekete hajú fiút. - Nem láttad Bill-t? - kapaszkodott az egyik évfolyamtársába. - Tudod, a fekete hajú, Tom tesója - a lány vadul rázta a fejét. - Ba.sszameg! - félrelökött pár embert, és megcélozta a verekedőket.
A fizika, kémia, nyelvtan, és testnevelés tanárok is a tömegben álltak. Gausharcht úr minden erejével azon volt, hogy Tom-ot valamilyen módon leszedje Kale-ről, aki már nem is kapálózott, csak feküdt egy helyben. A lány félrelökte a tanárokat is, nem érdekelte semmi, Gaushracht úr kezét is durván ellökte, Ő maga csimpaszkodott a rasztás nyakába.
- Könyörgöm... hagyd, már megkapta... hagyd már - suttogta könnyes szemekkel. - Tom, kérlek, a kedvemért...
A fiú egy percre megmerevedett. Akkor esett le neki, hogy ki beszél hozzá és, hogy mit mond neki. Felhúzta az ökleit, elhátrált Kale-től. Sam szorosan átölelte, Tom azonban csak a kezeit figyelte. Az összes bütyke véres volt, de azt nem tudta, hogy az Ő vére belekeveredett-e.  Sajgott minden ujja, a csuklója mintha tonnákat nyomott volna. Látta maga körül az arcokat. Volt, aki kedves mosollyal nézett rá, mások szemrehányóan.
A lány meleg és megnyugtató ölelése eltűnt, valaki vészesen messzire húzta. Az egyik tanár volt. Valamit magyarázott, de csak tompa hangokat észlelt, és azokat sem akarta megfejteni. Fejét lehajtva követte a tanár lépteit. Néhányan felé kaptak, miközben a tömegből kifelé haladtak, mások bátorítóan hátbaveregették. Arra sem emlékezett hogyan mentek fel a lépcsőkön, csak az ökleit figyelte, a lefelé csöpögő vért. Emlékezni próbált arra, hogy mit tett, de összefolyt minden. A folyosók összeszűkültek, mintha éppenhogy egy ember elfért volna.
Valaki durván lelökte egy székre. Éppenhogy nem esett hátra. Nem emelte fel a fejét, csak hallgatott. Magyaráztak neki, hangosan, halkan, üböltöttek vele, de nem válaszolt semmire. Képtelen lett volna rá. Eltompult az agya, lehunyta a szemeit. Nem akart többet ezen a világon maradni.

- Jó napot, elnézést, de Shai itthon van? - haradta gyorsan a lány édesapjának.
- Szervusz, most jött haza, de azt kérte bárki keresi... - fejezte be tartózkodóan.
- Kérem...
- Megbántottad?
- Nem, dehogy - vágta rá gyorsan. - Valaki más és... hirtelen eltűnt... - fejezte be motyogva.
- Jellemző rá, olyan, mint az anyja - Shai apukája beengedte a fiút. Bill azonnal lerúgta a cipőit, nehogy még a végén tiszteletlennek tűnjön.
- Felmehetek hozzá?
- Menj csak, én a kertben leszek - tette hozzá, és elindult a konyhán keresztükl az udvarra.
A fiú sóhajtott egyet. Mivel menjen most fel? Mit kell ilyenkor mondani? Mit...? Megvonta a vállait és gyorsan felrohant a lépcsőkön. A felső szinten három szoba is volt, de találomra kiválasztott egyet és bekopogott. Semmi válasz.
- Shai... - kedzte finom, lágy hangon. - Shai, tudom, hogy bennt vagy... Kérlek, nyisd ki, Bill vagyok.
- Tévedtél - a lány egy másik ajtó mögül kukucskált ki. A szemei vörösek voltak.
- Csak tippeltem... - elmosolyodott. - Kérlek...
Nem kellett befejeznie. Shai egy szó nélkül elállt az ajtóból. A fiú belépett rajta.
Gyönyörű szoba volt, mintha egy igazi kis királykisasszony lakott volna ott. Mindenütt a lehető legszebb díszitések, az a függöny kellemes anyagból készült, lágyan hullott a föld felé. Az egész szobát egy elég érdekes virágillat töltötte be. Bill egy másodperc alatt magához húzta Shai-t.
- Nincs semmi baj, rendben? - suttogta. - Semmi baj...
- És ha Kale-nek baja lesz? - kérdezte szipogva, de nem mert Bill szemébe nézni.
- Már szétszedték őket... - hazudta szemrebbenés nélkül, de igazából csak remélni tudta, hogy valaki végre le tudta szedni a testvérét Kale-ről.
- És hogy vannak?
- Fogalmam sincs, észrevettem, hogy nem vagy ott... jöttem utánad...
- Mindig össze fogsz szedni, ha szétesek? - olyan halkan susogta, hogy a fiú is szinte csak a szájáról olvasta.
- Akarod?
- Azt hittem egyedül leszek napokig... Azt hittem kirekesztenek az emberek, most mindenki meg fogja tudni, hogy... úgy féltem, hogy magamra maradok - egy könnycsepp gördült le  az arcán. Összeszorította a szemeit. Próbálta elrejteni a gyengeségét.
- Amíg mi együtt vagyunk, sosem leszel egyedül - Bill átfonta kezeivel a lány derekát. Az hálásan pillantott fel rá.
- Esküdj... ígérd meg... akármit...
- Ígérem, hogy sosem hagylak magadra... - a fiú szinte belesuttogta a szavakat Shai szájába.

Az órák végtelenül hosszúak voltak, Tom pedig csak ült a folyosón, várta, hogy mikor hívják be megint. Távolról hallotta a mentők szirénázását, alig egy fél órája az iskolaorvos letisztította és bekötözte a kezeit. Azóta meg sem moccant, nem is akart. Újra és újra lejátszódott benne a jelenet, tombolt benne az állati ösztön, újra és újra meg akarta verni Kale-t, és már nemcsak Shai miatt. Amíg ott ült és gondolkozott, valami egészen furcsa dolog igazolódott be. Kale nemcsak Shai-ra pályozott, hanem Sam-re is... Sam-et is meg akarta szerezni. Ez az egész nem a szexről szólt, nem is a lányokról, hanem Kale féltékenységéről. A rasztás el sem hitte, hogy valaha ilyesmi megtörténhet. Ahhoz már hozzászokott, hogy egyes emberek utánozni akarják, vagy évről-évre szembetalálja magát egy ficsúrral, aki megpróbálja letaszítani a trónjáról, de azt álmaiban sem gondolta volna, hogy a legjobb haverja, bajtársa, a jobbkeze egyszerűen belülről próbálja megfúrni. Vagy talán túl vak volt?
Idegese belecsapott a padlóba. Felszisszent.
Már az sem érdekelte, hogy Kale-t a mentő vitte el, hogy a végére már szinte nem is mozgott. Valószínűleg ájulásig verte, de minden ütést megérdemelt, mégha az erőszak nem célravezető, akkor is. Soha senkit nem vert meg ennyire, maximum egy-két pofont leosztott, ha valaki nagyszájú volt, vagy éppen nagykutyának hitte magát. Magán is meglepődött  - valahányszor felidézte az ütéseket - hogy mennyire élvezte és közben tépte valami a lelkét is. Bizalmat adott, tőrt kapott a hátába. A fejét a falnak döntötte, kezeivel átfonta a felhúzott térdeit. Nem akart gondolkozni, ki akart mindent zárni, de képtelen volt rá. Újra és újra kérdések százai, ezrei, milliói fúrták be magukat az agyába, rém - és emlékképek tűntek fel előtte, mintha az egész megint igazi lenne és Ő ott állna, a fiú felé tornyosulna, és Istenként osztaná az ütéseket.
Nyílt az igazgatói ajtaja. A tornatanár intett neki, hogy menjen be. Ő kelletlenül követte.
Megint leültették az egyik székbe, de most az ajtót is elállták páran, hiszen az utolsó találka végefelé felállt, és belevert az asztalba, utána rugdosni kezdte a székeket, annyira dühítette, amit mondtak neki. Megint beszéltek hozzá, de nem hallotta, csak egyetlen mondat csapódott le:
- Mire volt jó? - az igazgatónő előredőlt a székébe, kezeivel megtámasztotta magát. Semmiféle harag nem volt benne, semmiféle indulat, vagy utálat. Majdhogynem kedvesen érdeklődött, mintha csak arról beszélgetnének, hogy miért nem hiszi el a Télapó létezését.
Tom most először vigyorodott el. Hátradőlt a székében, hogy a távolságot tartani tudja, habár egy egész asztal állt közéjük.
- Lefektette a volt csajomat, amikor a csajom volt, és a mostanit is megpróbálta elvenni. Fúrt engem ahol csak tudott, nekem ba-romnak meg le se esett... - megcsóválta a fejét.
- És ezért kellett megverni?
- Nekem ne mondja senki, hogy az erőszak semmire sem jó - leheletnyit megemelte a hangját. - Ha akarja sulit váltok, de ha nem itt verem össze, akkor odakinnt az utcán...
- Nem kell elmenned, fegyelmi, igazgatói, egyetemre ne is számíts...
- Ön szerint eddig valaha számítottam rá? - kérdezte kaján vigyorral.
A nő elmosolyodott. Volt valami abban a Kaulitz fiúban. A szabályok megszegése és mégis vállalta a felelősséget a tetteiért.
- Odakinnt várnak a szüleid, hazavisznek - intett, hogy elmehet. Tom szó szerint kipattant a székből. Már az ajtónál járt, amikor az igazgató utánaszólt:
- Eltört az állakpcsa, összedrótozzák... Két hétig kimarad, de mire visszajön, maga lenyugszik.
- Ahogy parancsolja, asszonyom - meghajolt a szája sarkában ülő huncut mosollyal.
Kissé feszengve lépett ki az iskola kapuján. Simone a kocsinál állt, éppen az óráját nézte. Mihelyt észrevette a fiát, felé sietett, és ölelés helyett egy hatalmas taslival köszöntötte.
- Ezt azért mert verekedtél... - hirtelen átölelte a fiát. - Ezt meg azért, mert Bill elmondta miért csináltad...

32. rész; Indulatok [Tom és Csipisz]

Köszönök minden kommentet! =)

Elnézést a kihagyásért, várom a megkövezést is, mert megérdemlem, de ez most így jött ki, egy rakás másik dolog vette el a figyelmemet. Többé ez nem fordul elő, betettem linkeknél az első helyre. xD

Ha még megérdemlek néhány kommentet, annak nagyon örülnék. ^^

32.rész

Elszabadult indulatok

- Szóval, mi volt ez? - Bill finoman megrázta Shai-t.
- Semmi, semmi, de tényleg semmi - a lány kitépte magát a fiú karjai közül és elindult a kapuhoz, de Bill megint elállta az útját.
- Mi volt ez? Nekem nyugodtan elmondhatod... Mit csinált veled? - hátratűrte a lány arcából a belógó szőke tincseket.
- Bill, kérlek... hagyj most elmenni.
- De jól vagy, igaz?
- Reggel menjünk együtt, majd gyere értem... megyek, szia - mielőtt még a fiú elköszönhetett volna, elsietett a legközelebbi kereszteződés felé.
Bill még percekig nézte a lány sziulettjét, egészen addig, amíg el nem tűnt a sarkon, akkor a házuk felé fordult. A konyhában égett a villany, vagyis Tom vagy még mindig ott volt, vagy egyszerűen visszament. El sem bírta gondolni mi lehet az a dolog, ami ennyire feldúlta az ikertestvérét, és ami ezzel egyidőben Shai szemébe könnyeket is csalt. Végül arra jutott, hogy a legegyszerűbb, ha kifaggatja, habár megvolt az az érzése, hogy valami borzalmas dolog fog kiderülni. A hasa szinte liftezett, amikor kinyitotta az ajtót és belépett.
A rasztás éppen szendvicset csinált magának. Bill jelenlétének tudtát csupán egy mordulással jelezte.
- Nincs kedved magyarázkodni? - a fekete hajú fiú leült az asztalhoz, kezeivel egy háromszöget formált, teljes komolysággal figyelte Tom-ot.
- Kellene?
- Megeshet...
- Pff, nah jó - a rasztás elővett egy tányért, és szintén leült az egyik székre, pontosan szemben a testvérével. - Mit akarsz tudni?
- Miért vesztetek egyáltalán össze? Azt hittem totál lenyelted, hogy mi egysütt vagyunk.
- Nyugi, nem indultam be a kancukádra - felelte félvállról, majd beleharapott s szendvicsébe. - Semmit nem érzek iránta, nem véletlenül dobtam ki - magyarázta teli szájjal. - Habár megtehettem volna hamarabb is - tette hozzá elsötétülve.
- Akkor mégis...?
- Mit mit mit mit mégis? - csapott az asztalra dühösen. - Akkora egy... áhhh... - levágta a zsemlét az asztalra. - Éppenhogy lehiggadok, erre felhozod, és még ezt a sza.rt sem tudom megenni...!
- Mondjuk ha elmagyaráznmád mi a fene van - nézett rá szemrehényóan. - De csak habogsz, mint egy kiskö.csög.
- Bill káromkodik - jegyezte meg mosolyogva a rasztás. - Bill káromkodik, vagyis ideges.
- Persze, hogy az vagyok. Csak beszélsz összefüggéstelenül és...
- Megcsalt az a lotyó! - vágott közbe idegesen.
- Mi van? - Bill szinte hátraesett a meglepődöttségtől. - Ki csalt meg? Sam?
- Ajj ennyire hülye nem lehetsz - Tom mindkét kezével a fejét fogta. - Shai csalt meg, amikor még együtt voltunk.
A fekete hajú fiú éppen szólásra nyitotta a száját, de elhallgatott. Akkor jutottak el a szavak a tudatáig. Most Tom tényleg azt mondta, hogy Shai megcsalta Őt? Shai... Shai?!
Végül csak ennyit mondott, megjátszva a higgadt és nemtörődöm embert:
- Nem nagy cucc...
- Jah, ez még nem is - hagyta rá a rasztás. - Az már sokkal komolyabb ügy, hogy kivel csalt meg...
- Hm?
- Kale volt az. Fogod az adást? Lefeküdt a legjobb haverommal.
- Most ugye viccelsz?
- Úgy nézek ki? Ha? - visszavette a zsemlét a kezébe és tömni kezdte magába. - Ilyen, Ő már csak ilyen...
Bill némán meredt maga elé. Nem kellett volna, hogy érdekelje a dolog, elvégre Shai már teljesen megváltozott, de mégis... Olyan taszítónak, undorítónak találta az egészet. Akkor, ott, a bál estéjén, a lány kérdés nélkül kielégítette volna egy régi tornaépület mellett, csakmert azt hitte arra vágyik. Vajon Kale-lel is így volt? A fiú adta a hőst, a mindenhatót, erre pedig Shai letérdelt elé?
Elfintorodott. Hallotta Tom tompa beszédét, valamit nagyon magyarázott, de nem jutott el az agyáig. Egy félelmetes érzés költözött a gyomrába, egy igazi szörny, egy igazi fenevad. Marcangolni kezdte a lelkét, a szivét. A féltékenység belülről emésztette.

Sam és Tom az udvar egyik eldugott helyén csókolóztak. A lány erősen karolta át a rasztás nyakát, és forrón csókolta a negédes ajkakat. Tom azonban - hiába csókolt vissza ugyanolyan hévvel - valahogy mégsem volt egészen ott. Lélekben mintha kicsit másholt lett volna, pedig csak az agya zakatolt szűntelen.
- Nah jó - Sam eltolta magától. - Mi van?
- Tessék? - a rasztás kis fáziskéséssel nyitotta ki a szemeit.
- Mit tessék? Azt kérdeztem mi van...? Itt vagy, velem vagy?
- Itt vagyok - finoman átölelte a lányt.
- Nem stimmel, nem stimmelsz! - visszatolta a falhoz. - Mi a fene ütött beléd? Egésznap szótlan vagy, most meg erre sem figyelsz oda...! Esetleg valaki más kell? - duzzogva összefonta a karjait.
- Nem, te tökéletes vagy - nyomott egy puszit Sam szájára. - Csak...
- Ezt a csakot szeretném tudni.
- Várom Kale-t, hogy kurvára megverhessem - ökölbe szorította a kezeit.
- Mi? Kale-t? De... de... de minek?
- A sztori röviden annyi, hogy lefeküdt Shai-jal, nem is egyszer, nem is kétszer, istentudja hányszor, amíg mi jártunk, és nem, nem féltékeny vagyok - tette hozzá gyorsan, mert látta a lány szemében megcsillanó félelmet- egyszerűen csak Kale hátbaszúrt, igazából nem is Shai-ra haragszok - legyintett. - De Kale-t megverem, nagyon megverem, mondd, hogy tehette ezt? - fakadt ki hirtelen.
Sam a rasztás mellkasának döntötte a fejét a temérdek információ elhangzása után. Nem is tudott hirtelen mit reagálni, de annyi volt a minimum, hogy éreztette a fiúval, hogy vele van, nem hagyja el, teljesen egyetért vele.
- De mégis hogyan? Meg miért? Tudom, hogy Shai jó csaj, de... - Sam befogta Tom száját. Pipiskedve hajolt az ajkaihoz, és ismént vad smárolásba kezdtek, de azúttal a rasztás is csak a lányra koncentrált.
Már majdnem készültek egymás szájában elveszni, amikor Sam kicsatolta a fiú övét, és becsúsztatta a kezét a boxerhez.
- Te... meg... mit... csinálsz? - kérdezte szaggatottan, mert a lány igenis nagyon jó helyre tapintott.
- Ellazítalak - válaszolt huncut mosollyal és Tom nyakához hajolt, hogy megduplázza az örömeit.
- Egy iskolaudvaron? - megcsuklott a hangja, ezért belemarkolt Sam fenekébe. Azért mégse tűnjön már érzelmes kisfiúnak.
- Tudtommal ide senki sem jön, ha meg mégis, akkor hoppá... semmivel nem néznek ki kevesebbet belőlem, megkapják a zaftos pletykát - hadarta és már ismét a rasztás nyakán szánkázott a nyelve.
- Elképesztő vagy  - suttogta Tom, a másik kezével pedig megkereste a lány melleit, és ruhán keresztül simogatni kezdte őket, miközben Sam keze ütemes mozgásba lendült.

- Végre elmondod mi a baj? - Bill szelíden karolta át Shai-t, miközben bevezette az iskolaudvarra. - Jajj, hoppá... - elhúzódott a lánytól.
Valahogy azt érezte, most ez a leghelyesebb. Ez lett volna az első közös napjuk az iskolában, mint szerelmespár és bolondnak tartotta magát, amiért meg sem kérdezte a lánytól, egyáltalán Ő akarja-e, hogy az egész suli színe előtt közösen vonuljanak be. Aggodalmai szertefoszlottak, amikor Shai visszahúzta és a tenyerét kezdte el simogatni.
- Ne hagyj magamra... a pasim vagy, azt akarom, hogy mindenki tudjon róla.
- Rendben - Bill nyomott egy puszit a lány arcára. - De elmondod mi a baj?
- Ez bonyolult, és megutálnál.
- Valóban? - a fiú felhúzta a szemöldökét. Nem azért játszotta el, hogy nem tud semmit, mert a lány szájából akarta hallani, hanem azért, hogy esélyt adjon a megmagyarázásnak, és persze Shai verziója más lenne, mert egy lány teljesen máshogy látja a dolgokat.
- Hidd el, hogy igen.
- Tegyünk egy próbát! - kihúzta a lányt a tömegből és leültek az egyik padra. - Feszülten figyelek.
- Miért akarod mindenáron tudni?
- Mert nem szeretem nézni, hogy szomorú vagy - megcsókolta Shai-t. - Értessz már?
- Értelek - felelte kislányosan és vett egy nagy lvegőt. - De bármit is hallassz, tudd, hogy... most már minden más - Bill bólintott. - A lényeg az, hogy... az egész úgy kezdődött, hogy megtudtam, hogy Tom megcsalt - várt egy picit, de a fiú csak bólintott egyet. Ő is pontosan tudta hányszor ment haza úgy a rasztás, hogy ehncegett a különböző csajdöngetős sztorijaival. - Én meg ki voltam bukva, Kale próbált megvígasztalni, de gondolhatod... Őt sem érdekelte egyéb, mint a farka, visszagondolva Tom-nak adott igazat, csak nem mondta ki nyíltan. Ezek a fiúk kutyába se veszik a lányokat, persze, mostmár Tom megváltozott- tette hozzá sietve. Bill megint csak bólintott, de egy halvány mosoly azért átszaladt az arcán. - Szóval... Kale vígasztalt, ittunk, én meg lefeküdtem vele... - megint elhallgatott.
A fiú csak erősen megszorította a kezét, nem bántólag, sokkal inkább szeretetteljesen.
- Folytasd nyugodtan... - bíztatta.
- Aztán... nem volt rossz,m úgy értem... Olyan volt, mintha figyelt volna rám, aztán megint és megint megtettük, bosszút akartam állni Tom-on, tudom, hogy gyerekes,de... csak bosszantani akartam, végül nem derült ki, dehát... látod most mivan... Utál engem.
- Kale-t utálja, ismerem, tudom.
- Engem is ugyanúgy lenéz - mondta Shai és a hangja elhalt. gy érezte valami belülről bnagyon feszíti, és nem bírja tovább. - De én... de már minden más, mindegy mit mondott neked, veled... veled nem tenném meg!
- Tudom - Bill hiába mondta ki azt a szót, amire a lány igazából vágyott, az mégis könnyeket hullajtva hajtotta le a fejét. - Shai, Shai... Hé... - megemelte a lány fejét. - Én tudom, és egy percig sem gondoltam - hazudta, de az igazság az volt, hogy hajnal fél három krül végre rájött a lány mennyire megváltozott. - Tudom, érted? Tudom, és nem is gondolok ilyesmit - megcsókolta Shai-t.
Mennyire nem érdekelte őket, hogy hányan nézik végig a bizarr jelenetet. Semmit nem számított. Ketten voltak, biztonságban, szeretetben, bíztak egymásban.
- Ugye, ugye nem utálsz?
- Most mondtad, hogy velem nem tennéd meg. Tom-mal is lefeküdtél, de nem érdekel, most velem vagy, velem smárolsz, velem jársz kézenfogva... és mellesleg... te voltál az egyetlen Sam-en és Tom-on kívül, aki a kórházban csak egy percet is töltött - Bill elpirult. - Fontos vagy nekem.
- Te is nekem - a lány szorosan átölelte. Nem akarta elereszteni. Olyan felhőzlenül boldog volt.
Egy pillanat alatt fagyott meg teljesen. Kale lépett be az udvarra, csodálóival körülvéve, egészen pontosan Tom csodálóival körülvéve. Valamit kacagva mesélt a többieknek és amikor megpillantotta a lányt, rákacsintott. Shai jéggé fagyott odabennt, már az sem érdekelte, hogy Bill mennyire szorosan öleli. Egyszerűen undorodott magától, tudta, hogy Kale azafajta folt, amit soha nem tud majd lemosni. Megint meg akarta csókolni Bill-t, fel akart olvadni, amikor egy sokkal rémisztőbb alak lépett be a látószögébe.
Tom szélsebesen közeledett Kale-hez, de egyáltalán nem vigyorogva, hanem mérhetetlen gyűlöletet sugározva. Sam ott loholt pár lépéssel lemaradva, kiabált a fiúnak.
- Szia haver! - köszönt hangosan Kale.
Egy szempillantás műve volt és máris a földön feküdtek, Kale alul, Tom felette és az ökle újra meg újra lecsapott az egykori legjobb haverja arcára.

31. rész; Minden kiderül [Tom és Csipisz]

Köszönök minden kommentet! <3 Elnézést a csúszásért! =/

Lehet most is írni, nem harapok érte. (:

31.rész

Egyszer minden kiderül...

- Szerintem a legjobb az egészben, hogy köztünk nincsenek titkok - apa kedvesen mosolygott anyára. Tom újabb adag salátát szedett.
- Mindig mindent elmondok neki - hirtelen Sam felé fordult anya. - Soha, semmit nem titkoltam el előle.
- És mivan mások titkával? Azt is megosztod vele? - a lány letette az evőeszközeit, kényelmesen hátradőlt, már tele volt, viszont a téma érdekelte.
- Nem feltétlen, de azt hiszem rá mindent rábízhatok, nem is gyakran titkolózok.
- Szóval, amit valaha mondtam neked, azt mindig megtudta?
- Pontosan - Schöder asszony elvette Sam tányérját, és a sajátjával együtt a mosogatóba rakta.
- Ajajj... nah mindegy - vetett egy óvatos pillantást apura. - Azt hiszem mi felmegyünk, igaz Tom? - az említett még javában tömte magába a vacsorát.
- Menj csak - préselte ki egy nagy kanálnyi ktrumpli mellett. - Majd megyek utánad.
Sam fáradtan legyintett és felállt az asztaltól. Elkapta anya tekintetét, és máris jobb kedvre derült. Mindig is tudták milyenek a férfiak, apa sem volt különb, éppen ezért nem is csodálkoztak az egészen, sokkal inkább mosolyogtak.
- Jut eszembe, kincsem - apu Sam-re pillantott. - Az ösztöndíjjal kapcsolatban pár héten belül visszajeleznek, de az ismerősöm, aki ott dolgozik, azt mondta, jó esélyed van. London valószínűleg tárt karokkal fogad téged.
A lány hiába lengette a kezét hevesen, hogy Schöder úr amilyen gyorsan csak tudja, hagyja abba, már késő volt. Tom krákogva hajolt a tányér fölé. Sam tátogva szitkozódott egyet. Legszívesebben levágta volna apu nyelvét, amiért ergyáltalán megemlítette az egészet. Hiszen sem ideje, sem kedve nem volt a rasztással közölni az egészet, sőt mi több, el is akarta utasítani az egész ajánlatot, ha megnyerte, akkor is.
- London? - nyögte a fiú, miután sikerült a nyelőcsövében rendet raknia.
- Öhm... - Sam elindult tétován a lépcső felé, mintha megmenekülhetne, de Tom is felemelkedett a székből, udvariasan megköszönte a vacsorát, jó éjszakát kívánt és követte a lányt. Csak akkor szólalt meg, amikor már kettesben voltak:
- London? Mi ez az egész?
Sam sóhajtótt egy nagyot, az asztalán rendezgetni kezdte a lapokat, kidobálta a héten írt dolgozatokat, és úgy tett, mint aki egyáltalán nem hallotta a kérdést.
- Samantha, hozzád beszélek - emelte meg a hangját leheletnyire. - Mi ez az egész?
- Nem én akartam, jó? - fordult felé kissé megszeppenve. - Nem az én ötletem volt, semmi kedvem nincs az egészhez.
- Akkor minek jelentkeztél? Miféle ösztöndíj, mi ez? - becsukta az ajtót, mert nem akarta, hogy a lány szülei mindent halljanak.
- Apa mondta, hogy van egy tök jó suli odakinnt, és mehetnék, egy évre, kettőre, csak meg kell pályázni... - Tom arca elkezdett fehér színt ölteni. - De, nem akartam! - tette hozzá gyorsan.
- Jelentkeztél mégis - mutatott rá kissé dühösen a rasztás. - Ezekszerint mégiscsak jelentkeztél.
- Pont akkor tudtam meg, hogy nem szakítottál Shai-jal, én... - vett egy nagy levegőt, nem mert a fiú szemeibe nézni. - Én el akartam tűnni  - mondta csendesen. - El akartam menni innen, minnél messzebre, minnél messzebbre tőled - végre Tom-ra emelte a tekintetét.
- Szóval jelentkeztél.
- Te ezt nem értheted...
- Akkor magyarázd meg! - utasította szelíden. - Miért?
- Azt hittem nincs kiút! Azt hittem örökre gyűlölni foglak, és, hogy soha az életben nem szólok hozzád... de szerettelek, a szomszédom vagy, tudtam, hogy a találkozást sehogysem kerülhetem el... az iskolától meg szó szerint rettegtem, de a legrosszabb az volt, hogy... hogy attól féltem, nem szeretsz, nem fogsz keresni... hogy... nem kellek neked - lehajtotta a fejét.
A szobában percekig csend volt. Tom agyában zakatoltak a gondolatok. Ott állt előtte az a lány, akiért bármit megtett volna, és tudta, hogy a lány is érte, mégis úgy érezte csúfosan elárulták. Nem hittek benne.
De miért is hitt volna? - szólalt meg egy gonosz kis hang a fejében - Hiszen átverted, megaláztad, hazudtál neki. A legtermészetesebb és legkézenfekvőbb amit tehetett, hogy elmenekül előled.
Levette a sapkáját és megigazította a tincseit, ezzel is időt nyerve, miután pedig befejezte a lelki civódását Sam-hez lépett és szelíden átölelte.
- Akkor most elmész?
- Nem fogadom el - suttogta halkan. - Ha én nyerem meg sem fogadom el.
- Tehát maradsz...
- Ha jól emlékeznél, tudhatnád, hogy az egész monológomat úgy kezdtem: ,,azt hittem...". Máshogy történt. Te megekerestél, szeretsz engem, harcoltál értem... Ugyan miért mennék el?
Tom nem válaszolt csak lehajolt a lányhoz és megcsókolta. Aztán mégegyszer és mégegyszer. Átkarolta a vékony testet, kezeivel közelebb vonta a lány derekát egészen addig, amíg a csípőik egymáshoz nem értek. Ujjaikat összefonták, homlokukat összekoccantották és álltak a sötétben egymás lélegzetvételeit hallgatva. Bármit megtettek volna egymásért. Mi ez, ha nem szerelem?

A rasztás óvatosan csukta be maga mögött a bejátrati ajtót. A hűtön csupán egy cetlit talált, amin Simone üzent neki a következő napi tervekkel. Látta, hogy délután Ő fogja váltani a nőt, de elmosolyodott, mikor azt is elolvasta, hogy Gordon magához tért. Halkan lehúzta a cipőjét, a pulcsiját az egyik székre rakta. Sem éhes, sem szomjas nem volt, ezért egyenesen a hálójába indult, de mielőtt még beérhetett volna vészjóslóan megrezdült a telefonja. Azért vészjóslóan, mert Sam nyílván nem kereste,hiszen pár percre ment el tőlük, Bill a hálójában volt, nyílván hallotta ahogy megérkezett, Simone pedig mindent kiírt a hűtőre. Kikapta a készüléket.
- Mondd... - szólt bele, miután elolvasta a hívó nevét.
- Szeretnék veled beszélni, minnél hamarabb - Shai hangja megcsuklott.
- Rendben, hol vagy?
- A házatok előtt, láttalak, most mentél be, csak nem értelek utol.
- Egy perc és ott vagyok - lenymta a piros gombot, visszaszaladt a konyhába, felhúzta a cipőjét, felkapta a pulcsiját és kilépett az ajtón. Shai a kerítésnél állt, vacogva összehúzta magát. Kezdek egészen hűvös lenni odakinnt.- Nah, mondd nyugodtan - kinyitotta a kaput és beeresztette a lányt.
- Amit mondani fogok, annak nem fogsz örülni... - kezdte bajlósan.
- Ha megcsaltad Bill-t, esküszöm elátkozlak - dörmögte a rasztás, de szelíden átkarolta Shai-t, mert a szél is fújni kezdett.
- Nem Bill-t... - a lány hangja elhalt.
- Akkor Bill-el csalsz meg valakit?
- Nem... nem most történik, hanem történt...
Tom-nak derengeni kezdett mire akar kilyukadni Shai. Eltolta magától tisztes távolságba és fürkésző tekintette nézte a szemeit.
- Kivel csaltál meg?
- Én igazán nemakartam...
- Kivel csaltál meg? - a hangja jéghidegen csapódott le. A lány ijedtében összerezzent.
- Hidd el, hogy...
- Válaszolj már!
Odabbent felkapcsolódott a villany.
- Kale-lel... - felelte Shai csendesen. - De hidd el, hogy én nem...
A rasztás a többit már nem is hallotta. Csak annyi esett le neki, hogy Kale... Kale... az a barát, akiben bízott ilyen mocskosul elárulta? Kale... Kale?!
- Le is feküdtél vele? - kérdezte szárazon.
- Le.
- Hányszor?
Shai-nak megint nem akaródzott válaszolnia, el is akarta fordulni szégyenében, de Tom megragadta a karját és maga felé fordította.
- Halljam! Hányszor???
- Nem számoltam! - fakadt ki könnyes szemekkel a lány. A rasztás teljes erőből ellökte és Shai éppenhogy a lábán tudott megállni. - Hidd már el, hogy én... - kedzte hisztérikus hangon, de Tom közbevágott.
- Mit? Hogy nem szándékos volt? Hogy nem akartad velem megtenni? - gonoszul összeszűkültek a szemei. - Ezt el kéne hinnem? Véletlenül hagytad, hogy megdu.gjon?
- Nem véletlenül, de nem ellened szólt!
- Oh, bocs, totál elfelejtettem, hogy ha lefekszel mással az nem ellenem szól a kapcsolatunk alatt.
- Na és te? - Shai hangja most először élesen vágott a levegőbe. - Te hányszor csaltál meg? Legalább öt lányról tudok, akik össze-vissza mondogatták el mindenkinek! Aztán számoljuk Sam-et is... Miatta ki is dobtál, de előtte két hónapig még eljátszottad, hogy minden rendben van!
- Samanth-át ne keverd bele! - figyelmeztette feltartott ujjal. - Ne merészeld!
- Akkor is... hányan térdeltek eléd? Hány nőbe élveztél bele?
- Fogd be a szád! - kiabált a lányra.
Kicsapódott az ajtó, Bill lépett ki rajta.
- Mit csináltok?
- Veszekszünk, nem látod? - vágta hozzá a rasztás, közben le sem vette a szemét Shai-ról. - Hogy lehetsz ekkora nagy alpári riba.nc?
- Állj le! - Bill beállt kettejük közzé, mindkét kezét a rasztás karjára helyezte, lefogva azokat.
- Hagyjál már! - kitépte a karjait és elindult befelé. Az ajtóból utoljára még visszafordult. - Meg ne lássalak többet a házunk közelében, megértetted? - fenyegetően megemelte az öklét, aztán becsapta maga után az ajtót.
Bill megdöbbenve állt a füvön. Shai hátrált pár lépést, és már éppen el akart futni, amikor a fiú megfogta a karját és finoman visszahúzta.
- Mi volt ez az egész...?

Tom csapkodva ment be a szobájába. Olyan erővel vágta be az ajtót, hogy az még másodpercekig rezgett. Kiropogtatta az ujjait, de a fel-alá járkálást nem tudta abbahagyni. Egyszerűen képtelen volt kiverni a fejéből az információk tömkelegét. Kale Auverbracht ennyire gyalázatosan átverte. Az a Kale, aki a legjobb barátja volt, akiért bármit feláldozott volna. Az a Kale, akit bevitt a menők társaságába, akit maga mellé vett, akit kikupált, akit mindig megvédett, akárkivel került összetűzésbe... Átverte, megalázta. Igen, ez megalázás volt a javából, lefektette a barátnőjét, ágyba vitte, nem iy egyszer, nem is kétszer, elvégre Shai nem számolta... A háta mögött ennyire mocskos játékot űztek. Elképzelte, amint egy bulin, amíg Ő ivott, csak úgy mellékesen elvonultak, amitn Shai letérdelt Kale elé...
,,Shai" - gondolta gonoszan. - ,,Hiszen Ő is csak olyan, amilyennek pontosan mindenki akarta a társaságban. Egy érzelemmentes szuka."
Miért várt hát többet tőle...? Talán azért, mert most Bill barátnője...? Bill-el is beszélnie kell, pontosabban lebeszvélnie a csajról. Ilyen dög senkinek sem való.
,,Te sem voltál jobb, Tom" - hallotta a saját lelkiismeretét. - ,,Shai-nak igaza volt, te is megcsaltad, te is elárultad, te is bolondot csináltál belőle.
,,De Sam-et szerettem" - kelt vitára saját magával.
,,Sam-et igen, de mivan a többi lánnyal? Shai csak 5-öt említett, pedig 12-en voltak. Mindegyik szó nélkül megtette, amire kérted, vagy éppen nem kérted, csak üzented a tekinteteddel..."
Leült az ágy szélére. Akkor tudatosult benne, hogy amit Shai-ra mondott, fiúban ugyanúgy rá is illik. Vagyis, amikor elítéli a lányt, valójában Önmagát ítéli el.